Református atyafiak – magamat is beleértve – hosszú ideje elégedetlenkednek amiatt, hogy az általuk megtapasztalt (értelmiségi) „hangos közvélemény” szemében a két világháború közötti magyarországi református egyházat kizárólag Ravasz László testesíti meg. Bár túlzás lenne azt állítani, hogy a friss feldolgozások, emlékünnepek nyomán egyoldalú és kritikátlan Ravasz-kultusz épülne, hiszen az e témában mérvadó könyv, Hatos Pálé nagy tárgyi tudással, forrásismerettel, pró és kontra érvek sorával tárgyalja Ravasz pályáját, református szemléletként mégis egyedül az ő közéleti tevékenysége és egyházpolitikája vetül vissza az előzményekre, az e kérdésekben tájékozatlan véleménynyilvánítók ennek alapján alakítanak ki retrospektív képet, és hajlamosak az egész egyház törekvéseit az ő támadott/védett stratégiájával, egyház- és hatalompolitikai nézeteivel azonosítani. A korabeli református egyházi közélet és kultúra egyébként magától értetődő tagoltsága ellenére sokaknak alig jut más az eszébe ezekből az időkből a nyilvánosságban megjelenő szereplők közül. (Esetleg az 1944–1945-ben igen bátran viselkedő, de a világháború után megszilárduló diktatúra idején az egyház elkommunizálásában döntő szerepet játszó Bereczky Alberté és talán Makkai Sándor kolozsvári püspöké Ady védelmében írt 1927-es könyve és a Nem lehet vita miatt, melynek az volt a tárgya, hogy méltó-e az emberhez a kisebbségi lét.)
Alapjaiban vált meghaladottá?
Azért lenne fontos, hogy Baltazár Dezső visszakerüljön valamennyire a köztudatba, hogy világossá váljék: az egyház számára a két világháború között volt alternatíva, nem az az egyetlen út mutatkozott járhatónak, amelyen Baltazár halála után Ravasz vezette (korábban pedig egyházkerületét, a dunamellékit). Nem akarom minősíteni a két karakteresen különböző utat (Szász az összegzésben megteszi: szerinte Ravasz „egyházvezetői programjának iránya a maga egészében folytatásra méltó örökség marad”, még ha bizonyos vonásai jogos kritikával illethetők is, Baltazár „egyház-politikai szemlélete [szép kiállásai ellenére] a maga egészében, alapjaiban vált meghaladottá” – az én kiemelésem), a háború utáni cezúra ezt is, azt is „felülírta”. Legyen elég annyi, hogy a tiszántúli püspök a XIX. századi magyar liberalizmus, illetve 1848, időnként részben 1849 örökségét ápolta, kezdve azon, hogy egész pályáján át az 1848. évi XX., soha végre nem hajtott törvény érvényesítését követelte, mely a bevett felekezetek „tökéletes” egyenlőségét és viszonosságát írta elő. Baltazár küzdött hívei, a döntően paraszti-mezővárosi „tiszai magyarság” érdekeinek érvényesítéséért; egy időben az agrárszocialista mozgalmon belül Mezőfi Vilmos pártjának oldalán (annak sajtójában, ahogy Szász Lajos idézi, „esperes elvtárs”-nak nevezték). Környezetében, munkatársai és barátai között sok szabadkőműves volt – a monográfia meggyőzően érvel amellett, hogy ő, bár a „keresztény kurzus” idején „vádolták” ezzel, nem volt páholytag. Végezetül filoszemitának könyvelték el – vagy bélyegezték meg –; volt idő a püspök életében, amikor ez nem volt életbiztosítás. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy utolsó évei előtt, amikor egyre többet és egyre nagyobb rokonszenvvel foglalkozott a zsidó kultúrával, egyszerűen szemben állt azokkal, akik a zsidókat ki akarták rekeszteni a nemzetből, sőt a társadalomból. Ebben is a szabadságharcnak a dualizmus által is ápolt örökségét vitte tovább, gondoljunk az 1849. nyári utolsó, a zsidók emancipációjáról szóló képviselőházi határozatra. Baltazár elítélte a fajelméletet, és egyházán belül, a sajtóban, illetve az Országgyűlés felsőházának tagjaként határozottan felszólalt az antiszemitizmus ellen. A nemzetiszocializmust keresztyénellenes irányzatként is elítélte. Közéleti tevékenységének egyik meghatározója volt konfrontációt is vállaló antiklerikalizmusa, illetve szembenállása az akkori politikai katolicizmus legtöbb irányzatával.
Empátia és irónia egyidejűsége híján
A kálvini demokrácia teljes tagadása volna, ha azt állítanám, hogy 1936-ig Baltazár volt a református egyház vezetője – viszont tény, hogy a legfontosabb pozíciókat ő foglalta el. 1936-os haláláig ő volt a legnagyobb egyházkerület püspöke, a zsinat és a konvent (a zsinatközi időszakok kormányzó szerve) lelkészi elnöke, s mellesleg az Országos Református Lelkészegyesületé is. Ezeket a funkciókat már akkor betöltötte, amikor Ravasz László – később utóda mindezen posztokon – még Kolozsváron élt, ahonnan azért érkezett Budapestre, hogy beüljön a Dunamelléki Egyházkerület püspöki székébe. Amely egyházkerületben, illetve a fővárosban működtek Baltazár legkomolyabb egyházon belüli ellenfelei.
Szász Lajos tengernyi levéltári forrásra és kiterjedt szakirodalomra támaszkodó, bőven okadatolt Baltazár-monográfiája nem a teológusról szól. Ahogy alcíme jelzi: a politikus püspök pályaképét rajzolja meg. A könyv beosztása, szerkezete példás, címszereplője életszakaszait döntő közéleti kérdések, szervezet- és politikatörténeti események köré tömöríti, s van rá példa, hogy a történeti kontextust is a szükséges mértékben világítja meg.
Nem tudom, a szerző szándéka szerint való-e, de lesz, aki mégis kedvetlenül teszi le a könyvet. A monográfia Baltazár-ábrázolása ellentmond annak a kisportrénak, amelyet Szász éppen az Országút-ban jelentetett meg, sőt némileg a könyv utolsó, Összegzés című, kiegyensúlyozottabb fejezet közvetítette képének is: a könyvből pályája nagy részében saját szobrát építgető, főleg politikai karrierjét ápoló, szövetségeseit és elveit gyakran változtató, hibát hibára halmozó, saját szerepét rendszerint túlértékelő kisstílű akarnok képe bontakozik ki. Még akkor is, ha a szerző néha utal rá, hogy a váltások a személyiség természetes, elvi alapú alakulásával, új információkkal, új csoportkonfigurációk létrejöttével is összefüggésben lehetnek. Szász – igen helyesen – gyanakodva olvassa a Baltazárt dicsérő forrásokat, különösen azokat, amelyekben a püspök magáról beszél, vagy amelyekben jó emberei menesztik őt a mennybe. A tárgyalásból viszont feltűnően hiányzik a távolságtartás. Nem kenyere a szerzőnek az a jobb híján kettősnek nevezhető stíl sem, amelyet empátia és irónia egyidejűsége határoz meg. Az olvasó, amikor azokhoz a fejezetekhez ér, amikor Baltazárt nem a haszonmaximalizás vezeti, nem hajánál fogva előhúzott és közhelyes érveket szegez ellenfeleivel szembe, hanem következetesen, elvszerűen és bátran lép föl – a nácizmussal, illetve a magyar (egyházán, sőt egyházkerületén belül is jelentkező) szélsőjobboldallal szemben, már jól meg van dolgozva ahhoz, hogy bizalmatlanul fogadjon minden pozitívumot. Egy szelíd és egy durvább példa az indoktrinációra: „Összességében talán megkockáztathatjuk, hogy Baltazár számára az Újjászervezett Szociáldemokrata Párttal kiépített fegyverbarátsága csupán egy [sic!] eszköz volt személyes céljai elérésében”; „Az internálás [tudniillik a püspöké, 1922-ben] végül nem történt meg, de a puszta szándék is Baltazár imázsépítésének fontos elemévé vált…”
Eltűnik a környezet
Jó lenne, ha a könyvet minél többen elolvasnák, de mindenképpen kiegészítve az innen hiányzó háttérismeretekkel. E problematikus tárgyalásmódot több tényező egybeesésével tudnám magyarázni. Gyanítom, a szerző – nem kis szellemi kárával – kritikátlanul fogadta be a narratívaelméleteket, különösen azt, amelyik szerint a narrátor (itt Baltazár) eleve megbízhatatlan. Még ez sem volna azonban végzetes, ha nem szőne közbe lépten-nyomon az életrajz konstruálásakor nemegyszer kicsinyes, de mindenképpen didaktikus megjegyzéseket arról, hogy hőse már megint füllent, ismét felsült, újfent szerencsétlenkedik.
Dolgozatomnak ezért választottam címet Baltazár Dezső 1920-ban megjelent és a monográfiában is tárgyalt szövegéből: „»Az én hitvallásom«, mellyel mint gyönge méccsel nagy elődömnek, Méliusz püspöknek jeltelen sírját keresem.” Az ember tehát, mondja a püspök, eszében is, érzelmeiben is korlátolt. Ez nyilván szellemi termékeire is igaz. Szász Lajos egyébként fontos könyvére nemkülönben. A túlságosan távolról szemlélt képben összemosódnak a részletek, hajlamosak vagyunk a leglényegesebb elemek helyett a leglátványosabbakat észrevenni; ha a célra irányítjuk az objektívet, eltűnik a környezet. Benyomásom szerint a monográfia túl sokszor ábrázolja úgy a konfrontációkat, hogy a Baltazár iránti bírálatokat, a vele szemben hangoztatott vádakat nem vezeti vissza elvi alapjaikhoz; valószínűleg nem az érdekli a szerzőt, hogy azok önmagukban mennyire jogosultak, hanem az, hogy milyen következményük volt az életpálya további alakulására.
Átszaltómortálézások
Az egyház(ak) politikai szerepvállalása rendszeresen vitákat generál. Szolid megfigyelésem: a társadalom olykor elvárja, hogy az egyház állást foglaljon politikainak minősülő kérdésekben, máskor meg azt, hogy ne üsse bele az orrát abba, amihez nem ért: hallgasson. Az idealisták azt gondolhatnák, erre a közéletnek azért van szüksége, hogy eligazodjon bizonyos kérdésekben; a valóságban annak hangadói inkább azt várják el, hogy igazolja őket.
Ha csak Baltazár szemlélet-, szövetséges- és programváltásait vizsgáljuk, ha csak őt állítjuk előtérbe, némileg megalapozottnak is látszhat a „keresztény kurzus” és a marxista szakirodalom többször hangoztatott tétele a püspök többszöri elvtagadásáról. Érdekes: politikusokon ezt nemigen szokták számonkérni; valószínűleg azért, mert teljesen megszokott, rendszerszerű jelenség; e korszakban különösen is az. Molnár Béla, 1918-ig a Munkapárt képviselője írta utólag, hogy Tisza István volt a századelő egyetlen magyar politikusa, aki mindvégig egyazon közjogi alapon állt, senki másnak nem okozott skrupulust, hogy „átszaltómortálézza” magát egy másikra. (Ami egyébként nem minden esetben utal etikai hiányosságokra.)
A testi erőszak triumphusa
A híres-hírhedt eseménysort, amikor Baltazár, korábban a meggyilkolt Tisza István híve (még korábban pedig ellenzéke) 1918 novemberében jelen volt a Népköztársaság kikiáltásán, majd üdvözölte a Tanácsköztársaságot, végül pedig tisztelgő látogatásra ment Ferdinánd román király elé, Szász is tárgyalja. Meglehetős kritikával illeti Baltazár erről az időszakról írt könyvét – amelyben a püspök azt kívánta megindokolni, hogy mindezek miért voltak szükségszerű lépések (és nem is pont úgy történtek, ahogy ellenségei hangoztatják) –, minthogy abban a püspök szépítette saját szerepét. Csupán megemlítem, hogy a monográfia ilyen tónusú részeiből az a látszat alakulhat ki, hogy mindezek légüres térben játszódtak le, mellékesnek tűnik, hogy a testi erőszak triumphusa idején történtek, amikor az őszirózsás forradalomnak, a vörös- és fehérterrornak csak halálos áldozata több ezer volt. Magam azt sem tartom méltánytalannak, hogy három egymást követő radikális rendszer- és államformaváltás idején az egyház nem hívja szent háborúra tagjait a változások ellen. Ám az sem igaz, hogy az ember eleve megalkuvó; számos tapasztalatom ellentmond Szász emberképének. Történetesen olyan személyek neveltek föl, akik statárium idején olyasmit tettek, amiért huszonnégy órán belül bitóra húzhatták volna őket – és ők tudták ezt. Ismerőseim közül sokan megmenekülhettek volna a börtön elől, mégsem lettek elvtagadók.
Fogalomtisztázatlanság
Maradt hiányérzetem Szász egy-egy fogalommagyarázatával, illetve annak hiányával kapcsolatban is. Például a konzervativizmus és a liberalizmus kifejezések számtalanszor szerepelnek a könyvben. A politikai pályakép iránt érdeklődőtől nem várhatók el minuciózus teológiatörténeti ismeretek. Pontosabb magyarázat híján sok olvasó azt hiheti, hogy a „liberális teológia” a „liberálisok teológiája” volt – holott évtizedeken át úgyszólván mindenkié. Minthogy a könyvben sok szó esik az egyházon belüli konzervativizmusról is, már csak egy lépés hiányzik innen a téveszméig, hogy az elkülönülő református csoportok kizárólag a politikai ideológia alapján kerülhettek szembe. A liberális teológia igazi ellenfele azonban az első világháború után (az egyébként „civilben” szociáldemokrata párttag) Karl Barth dialektikus teológiája volt, amelyre Szász pár szót veszteget.
Csak néhány olyan problémát emeltem ki a könyvből, amelyek rossz értelemben befolyásolják az olvasatot. Az így is méltányos terjedelmi korlátok nem engednek meg ennél többet.
Filep Tamás Gusztáv
A szerző eszmetörténész, ELTE TK Kisebbségtudományi Intézetének munkatársa
Az írás az Országút folyóiratban jelent meg 2026. január 30-án.
Kevesebb
