Bár a Nőszövetséget 1950-ben hosszú évtizedekre feloszlatta az akkori államhatalom, az asszonyokat nem lehetett megszüntetni. A rendszerváltás után újjászerveződő szövetség ugyancsak legendás vezetője, Pásztor Jánosné találó megjegyzése lett a Kálvin Kiadó gondozásában nemrégiben megjelent, a Magyarországi Református Nőszövetség történetéről szóló kötet címe is. Az egymásba szövődő életutak és emlékképek gyűjteményét Bagdán Zsuzsanna, a Reformátusok Lapja korábbi újságírója írta és szerkesztette. A kiadvány első felében a szövetség történetének élvezetes elbeszélését tárja elénk megrajzolva egy-egy nőszövetségi alak és megmozdulás érdekes vonásait és a korokon átívelő, ámulatba ejtő összefüggéseket is. A könyv második felében a Zsindelyné Tüdős Klára-díj díjazottjainak portréit olvashatjuk a díjátadókon elhangzott laudációk alapján. Ahogy Bagdán Zsuzsanna fogalmaz: életútjukból kirajzolódik a Nőszövetség hitvallása, szolgálata, mással össze nem hasonlítható jelensége református közösségünkön belül.
Csakugyan: krisztusi lelkülettel végzett munkájukba a lelkiélet megszervezése, a társadalmi szolgálat, a háború idején még az üldözöttek bújtatása is beletartozott. Ez bizony nem pusztán a szabadidő értelmes eltöltésére tett törekvés volt, hanem bátor és tudatos akciók sorozata, hogy betöltsék azokat a helyeket, amelyeket mások nem tudtak vagy nem akartak betölteni. Olykor persze a mindennapok csendes, imádságos munkájával. Ha az ember Isten képmására teremtetett, akkor ezek a lányok és asszonyok Isten szívéből tükröznek vissza valamit. Nemcsak a finom sütemények és a szegények iránti adakozókedv jellemezte és jellemzi őket, hanem a hit igazságainak mélyebb megértésére való törekvés is, ezért is szerveztek például maguknak bibliaiskolai képzést.
Bár a járvány miatt a Zsindelyné Tüdős Kláráról elnevezett, a Nőszövetség tagjainak szolgálatát elismerő díj tízéves jubileumáról csak otthonaikban emlékezhettek meg, a kötet méltó és hiánypótló összegzése annak a tevékenységnek, amelyről eddig nem hallottunk eleget, igaz, e tevékenység hiánya igencsak hangos lenne. Kiderül ugyanis, mennyiféleképpen lehet Istent szolgálni, a jóra igyekezni és egymást megbecsülni. Hogy az imádság hegyeket mozdíthat meg, az asszonyok odaadó törődése pedig sebeket kötöz be – nemcsak az árvákét és az özvegyekét, hanem akár a részekre szakadt egyháztestét is. Ki gondolta volna, hogy a nők imádságai jelenthették többek között a Kárpát-medencei egyesített református egyház létrejöttének egyik legfontosabb előkészületét? Bagdán Zsuzsanna nem kevesebbet állít, ezzel is rávilágítva, hogy a Példabeszédek könyvében megénekelt derék asszonynak a 21. században is vannak élő példái.
Valóban példaadók azok a nők, akik szövetségük létével is bizonyítják, hogy milyen az a testvériség, amely építőleg hat rájuk és környezetükre is. A szépség, a rendszerezettség, a bátor erőfeszítés, a legkisebbek felemelése és egymás méltánylása az élő Istenről szóló tanúságtételek.
Ahogy egy a könyvben idézett egyházi újságíró egyszer megjegyezte: ezek az asszonyok valóságos református titkosügynökök. Szerepük a szerző szerint ma, a világjárvány közepette még inkább látható és értékelhető, hiszen az elmúlt időszakban kiderült, hogy a hétköznapi tettek mekkora jelentőséggel bírnak egész társadalmunk számára. Egy, a mostanihoz fogható nehéz időszak persze nem ismeretlen az idősebbek számára, és a még korábbi elődök számára sem volt az. És ha számukra volt remény – márpedig történetük szálain ez ragyog át –, akkor számunkra is lehet.
A nők, akik egymás szövetségesei, hagyják, hogy Isten egybeszője őket mások javára is. Nagy távok leküzdésében vagy egy-egy általuk készített, meleg takaró ölelésében a szeretet válik kézzelfoghatóvá. A Biblia szerint az utolsó idők jele, amikor az sokakban meghidegül. Az ő puhaságuk viszont sok keménységnél szakításállóbb. Vajon becsüljük-e eléggé, amit az egyháznak és a világnak jelentenek? Tiszteljük-e bennük az isteni képmást? És merjük-e követni példájukat?
Jakus Ágnes
