Első rész: „Az őskeresztyén vallás elméletének programja” címet viseli, melyben a szerző definiálja a „vallás” fogalmát. Szerinte a vallás, nem más, mint „egy olyan kulturális jelrendszer, mely azt ígéri, hogy megfelelve egy végső valóságnak, megnyerhető az élet.” (17.o.) E jelrendszer: a mítosz, a rítus és az ethosz formáiból áll össze. Az őskeresztyén vallás alapjai, a zsidó vallás két alapaxiómájában – a monoteizmusban és a szövetségi nomizmusban – keresendők, azonban ezek némiképp megváltoznak: a) monoteizmusnál megjelenik a Megváltóban való hit alapaxiómája; b) szövetségi nomizmus esetében, az egyetemes Megváltó hite kiterjed minden emberre. (23.o.) Emellett a régi rítusok helyébe – körülmetélkedés – újak lépnek – keresztelés és úrvacsora –, melyek aztán teljes mértékben szegregálják a két vallást egymástól.
Második rész: „A történeti Jézus szerepe az őskeresztyénség kialakulásában. A zsidó vallás jézusi revizálása.” Az őskeresztyén vallás jelrendszerének középpontjában a mítosz és a történelem kapcsolata áll. Mindkettő fontos és szétválaszthatatlan. Theissen szerint már a történeti Jézus életét is egy mítosz határozta meg. Tudniillik, Jézus egy végidő-mítoszt historizált. Ugyanez érvényes a „kerügmatikus Krisztusra”, aki Húsvét után, nem csupán egy mitikus alakot reprezentál. (44.o.) A szerző állítása szerint Jézus etikája a zsidóságban gyökerezik (Tóra), de kiegészíti azt (kiengesztelés, megbocsátás, elfogadás). Ezáltal valami újat hoz (Hegyi Beszéd). (52.o.)
Harmadik rész: „Miként kerül sor Jézus megistenítésére? A zsidó vallás transzformációja a Húsvét utáni Krisztus-hitben.” Az első keresztyének Jézust állították a vallási jelrendszer középpontjába. Ezzel kezdődött meg a keresztyénség és a zsidóság közti különbség megalapozása: Isten- központúságból Krisztus- központúság. (66. o.) A húsvéti esemény által, – mely sokak számára kudarcot jelentett, a Messiási váradalom „elmaradása” miatt – Jézus felmagasztaltatásának lehetünk tanúi. A „vereségben” a győzelem, a „lealacsonyodásban” pedig a felmagasztaltatás figyelhető meg (70. o.). Ennek összefoglalója a Krisztus-himnusz (Fil 2,6−11). Jézus hatalma nagyobb minden földi hatalomnál, még a császárokénál is, akik az antik kor isteneinek számítottak (császárkultusz) (83.o.).
Negyedik rész: „Az őskeresztyén ethosz két alapértéke: felebaráti szeretet és státusfeladás.” Habár a felebaráti szeretetről már az Ószövetségben is olvashatunk (szentségi törvény), de Jézus ennek kereteit kiszélesíti: az ellenség (Mt 5,43kk), és az idegenek (pl. irgalmas samaritánus), illetve a bűnösök szeretetévé (Lk 7,36kk). Ehhez azonban hozzátartozik az is, hogy Jézus követése, akár a hozzátartozók iránti szeretet megtagadásával is járhat (Lk 14,26) (100.o.). Theissen arról is szól, hogy ez a Krisztus-követés a státuszfeladással is jár. Mindehhez pedig alázatra van szükség (Mt 23,11). Ebben maga Jézus Krisztus jár előttünk példaként, aki megüresítette magát a kereszthalálig. (114.o.)
Ötödik rész: „A hatalomhoz és a tulajdonhoz való viszony az őskeresztyénségben.” Abban a korban, ahol az uralkodók, „isten fiaknak” számítottak, Jézus, igehirdetései által, egy más értéket mutat fel. Isten „basileiaról” szól, ahol az Őt követőknek kiváltságos szerepük lesz (124.o.). Az őskeresztyénség megjelenésével a pogány világban értékváltás következett be: könyörületesség; kölcsönös segítségnyújtás megjelenése, arisztokratikus körökbe; irgalmasság. (Antiokhiai gyülekezet kollektája a jeruzsálemi gyülekezet számára) (134.o.).
Hatodik rész: „A bölcsességhez és szentséghez való viszony az őskeresztyénségben.” A papok és a bölcsek hatalma volt a definiálás és a legitimáció. Ők határozták meg: jó – rossz; tiszta – tisztátalan; szent – szentségtelen közti különbséget. A zsidó bölcsesség reprezentánsai az írástudók voltak. És most Jézus az, aki a bölcsesség tanítójaként lép fel, akinek nagyobb bölcsessége van még a Salamonénál is. Mindez egy személyben: Jézusban összpontosul, de általa mindenki számára elérhetővé válik (Izraelben, és azon kívül) (147.o.). Jézus által a szentség kérdése is átértékelődik. A „szentség” eddig elkülönítette Izrael népét a többi néptől. De Krisztus által mindenki lehetőséget kap (151.o.).
Hetedik rész: „Az őskeresztyénség sákramentumainak kialakulása szimbolikus cselekményekből.” Az őskeresztyén rituális jelbeszédének alkotóelemei: a keresztség (beavatási szertartás) és az úrvacsora (integrációs rítus), melyek szekunder módon Krisztus halálára utalnak (169.o.). Ugyanakkor fontos hozzátenni, hogy nem szó szerinti értelmezésről van szó: a keresztség nem Jézus halálának leképezése, illetve a kenyér és bor valójában nem test és vér, csupán szimbólum (178.o.).
Nyolcadik rész: „Jézus halálának áldozati halálként való értelmezése és az áldozati kultusz vége.” Itt egy hosszú folyamatról van szó. Az áldozati kultusz megszűnésének fő okai: a) a pogánykeresztyének régi kultuszaikkal szakítottak, és mivel nem voltak körülmetélve, a zsidó templomi kultuszban sem vehettek részt; továbbá a Templom lerombolása miatt (Kr.u. 70.) a zsidók függetlenítették magukat a kultusztól (helyette a Tóra tanulmányozása és gyakorlata vált fontossá). A pogánykeresztyének és az aztán hozzájuk csatlakozó zsidókeresztyének körében is egyre hangsúlyosabbá vált az, hogy Jézus egyszeri áldozata érvénytelenítette a kultikus áldozatokat. (191.o.) Jézus halála - engesztelés (Róm 3,25), megváltás (Kol 2,14), szeretet önátadása - a feltámadásban csúcsosodik ki (214.o.).
Kilencedik rész: „Az őskeresztyén vallás útja az autonóm jelrendszervilágáig: Páltól a szinoptikus evangéliumig.” Itt kell megemlítenünk az apostoli zsinatot, ahol Pálnak és Barnabásnak sikerült kiharcolniuk a körülmetéletlen pogánykeresztyének elismerését azokkal a zsidókeresztyénekkel szemben, akik még ragaszkodtak régi rítusaikhoz (223. o.). A szinoptikus evangéliumokban is megfigyelhetjük az elkülönülés igényére utaló nyomokat. Márk a zsidóságtól való rituális elkülönülést hangsúlyozta, Máténál az etikai elkülönülés jelenik meg („jobb igazság” formula), Lukácsnál pedig a narratív elkülönülés válik láthatóvá (229.o.).
Tízedik rész: „János evangéliuma: az őskeresztyén jelrendszer tudatossá válik.” János Jézust isteni rangra emeli. Ő a világosság, az igazság és az élet. Az evangélium kulcsa: a szeretet parancsa. János szerint Jézus az Írás fölött áll. Ő legitimálja az Írást. Transzcendálja mindazt, amit az Írás mondott róla. A víz borrá változtatása (tisztasági szertartások miatt) és a templomtisztításának (Jézus templomról szóló jövendölései) történetei a zsidóság rituális jelbeszédének megváltoztatására utal (256.o).
Tizenegyedik rész: „Az őskeresztyénség krízisei.” Három krízisről beszélhetünk: a) a júdaista krízis (rítus): a zsidókeresztyének enyhíteni akarnak a zsidókkal való feszültségből (Klaudiusz-féle ediktum), még a pogánykeresztyéneket is akceptálhatta a zsinagóga, ha azok körülmetélkednek és betartják az étkezési tilalmakat. Pál ez ellen lép fel határozottan (például a Galata levélben) (293.o.). b) a gnosztikus- krízis (mítosz), mely során magánosítani akarták a keresztyénséget. Tagadták az ószövetségi teremtéshitet, és az újszövetségi megváltáshitet (311.o.). c) a prófétai krízis (ethosz): ahol az első keresztyének elkülönítették magukat a „normális élettől” – olyan krízisben, amelyek a kegyelem és a megbékélés radikalizálását váltották ki.
Tizenkettedik rész: „Az őskeresztyénség pluralitása és egysége, és a kánon kialakulása.” A kánon célja a heretikus irányzatok kirekesztése. Létrejötte a keresztyénség végét jelenti, valamint az eredetvallástól való végleges elszakadást, illetve az őskeresztyénség öndefinícióját a pogánysággal szemben (330.o.).
Tizenharmadik rész: „Összefoglalás: az őskeresztyén jelrendszer konstrukciója és plauzabilitása.” Az őskeresztyén vallás egy olyan jelrendszer, melynek alapjai a zsidó vallásban találhatóak meg. Azonban egy folyamat révén teljesen elszakadt attól, és autonóm vallássá fejlődött ki. Önállósága abban nyilvánult meg leginkább, hogy alaptételét Jézus egyszeri és megismételhetetlen áldozatában látta, amely a feltámadásában csúcsosodott ki.
Ajánlás: Ez a könyv mindazoknak ajánlható, akik szeretnének egy kicsit közelebb kerülni az őskeresztyén világ megismeréséhez, és szeretnék nyomon követni azt a fejlődési folyamatot, amely során a keresztyénség elszakadt a zsidó vallástól, és autonóm vallássá lett. Gerd Theissen könyve által bepillantást nyerhetünk abba, hogy az őskeresztyének krisztocentrikus gondolkodása miként változtatta meg a korábbi alaptételeket, melyeket sokan megmásíthatatlannak és tökéletesnek véltek. Mert ez az „új vallás”, valami „újat” hozott, amely meghatározta nem csak a keresztyénséget, de az egész történelmet.
Bogya-Kis Noémi (Mátészalka)
Kevesebb