A biztonság neve. Interjú Szabóné László Lillával

Mit jelent egy gyermeknek Isten közelsége? Félelmet, tiszteletet – vagy egészen természetes bizalmat? Egy családi áhítat egyszerű kérdéséből született meg a Megölelném Istent című könyv. Szabóné László Lilla református lelkésszel, a kötet szerzőjével beszélgettünk arról, hogyan formálódik a gyerekek istenképe, mikor és miben sérülhet, mit keresnek a kérdéseik mögött, és mit tanulhatunk tőlük mi, felnőttek a hit lényegéről.

Mit jelent egy gyereknek „megölelni Istent”?

A könyv címét a legkisebb gyerekünktől kölcsönöztem. Egy családi áhítat alkalmával az égő csipkebokor története kapcsán feltettem az akkor még öt-, hét- és kilencéves gyerekeinknek a kérdést, hogy mit csinálnának, ha Isten megjelenne. A legnagyobb jól nevelt hittanosként felelt: „Levenném a cipőm és leborulnék.” A középső összehúzta magát és bevallotta: „Félnék!” A legkisebb csillogó szemekkel, ragyogóan fénylő arcocskájával a legtermészetesebben kiáltotta bele a csendbe: „Megölelném Istent!” Mindhárom viszonyulást felfedezhetjük magunkban kicsiként és még nagyként is, hiszen Isten egészen más, szentsége alázatra késztet, ugyanakkor mássága, végtelensége, mindenütt jelen lévő, mindent tudó lénye félelmet kelt, mégis vágyunk arra a közvetlenségre, ahogyan Jézus abbának szólítja. Egy gyermekben még sokkal természetesebben van jelen az az alapvető bizalom, amivel mindenféle megfontolás nélkül vágyik Isten közelségére, szeretetére, gyengédségére. Számára Isten ebben az életkorban még szülő formájú, így ahogyan az édesanyja vagy az édesapja ölében érzi magát a legnagyobb biztonságban, úgy Isten ölelése az a hely, ahol éppen azt a szeretetet és éppen azt a biztonságot élheti meg, amire neki szüksége van. Éppen azt a szeretetet fejezheti ki ebben az ölelésben, ami benne egy biztonságos, szerető közösségben a legtermészetesebben módon megszületik.


Mikor rontjuk el először a gyerekek istenképét, és többnyire mivel?

Ahogyan az előbb mondtam, a kisgyermekek istenképe egészen iskolás korukig szülő formájú. De később is megmarad az istenképnek a gyermek korai tapasztalataiból származó lenyomata. A lélektani kutatások azt mutatják, hogy a lényünk mélyén megbújó istenkép a szülőkkel, elsődleges gondozókkal megélt kapcsolatok alapján alakul ki. A biztonságos kötődésben felnőtt gyermekek istenképe alapvetően pozitív, támogató, gondviselő, biztonságot nyújtó, míg a bizonytalan, kiszámíthatatlan vagy esetlegesen bántalmazó kapcsolatokban felnőtt gyermekek az Istennel való kapcsolatukban is magukkal cipelik ezeknek a korai gyermekéveknek a terhét. Természetesen mindezt kiegészíti és valamennyire akár korrigálja is a hittanoktatás és mindaz a hitismeret, amivel később a gyermek találkozik az Istenről tanult fogalmak kapcsán, hogy ő jó, gondviselő, szerető, kegyelmes. Az igazi gyógyulás azonban az élő Istennel való találkozásban történik meg, amikor valósággal éljük meg a szeretetét, közelségét, gyengédségét, igazságát, világosságát, hatalmát. Természetesen ez az igaz istenismeret nem egyik pillanatról a másikra, hanem egy egész életen át történik, és majd az örök életben teljesedik ki. Sajnos nemcsak a családi kapcsolatok megtörtségében sérül egy gyermek istenképe, hanem megesik, hogy a környezete is egy hamis istenképet közvetít. Úgy mutatja be Istent, mint egy könyörtelen bíró, vagy aki csak akkor szeret, ha kiérdemeljük a szeretetét, vagy akivel alkudozni kell a jóságáért, a közbeavatkozásáért cserébe adni kell valamit, hogy lekötelezzük őt stb. Még az egyház tanításain belül is megfigyelhető, hogy a különböző korokban, sokszor az adott korszellem hatására kiemelünk és egyoldalúan hangsúlyozunk valamit Isten tulajdonságaiból. Ma talán leginkább a szeretetét és a közelségét hangsúlyozzuk egyoldalúan túl az igazságának és hatalmának a rovására, pedig Istenben a kettő együtt érvényes. Ezek a vallásos közösségekből letapogatható viszonyulások hatnak a gyermekeinkre. Természetesen más-más hatása van egy-egy „elhajlásnak”, de mindegyikkel van dolgunk, hiszen arra hívattunk mi, Krisztust követő tanítványok, hogy őt minél hitelesebben képviseljük azáltal, hogy kiábrázolódik köztünk a Krisztus, így a gyermekeink között is.

A gyerekek hite inkább kérdez, vagy inkább bízni akar?

A könyvben olvashatók egy kutatás eredményei is, amelyet kisgyermekes családokban végeztek. Négy és fél évig gyűjtöttem a gyermekeink által kezdeményezett, Istennel kapcsolatos, a hétköznapokban spontán létrejövő beszélgetéseket a családunkban, majd tizenöt család három hónapig végezte el ugyanezt a saját gyermekei között. A majdnem háromszáz beszélgetés elemzése azt mutatja, hogy a gyermek kérdései mögött kevésbé a gyermeki kíváncsiság, sokkal inkább a biztonságkeresése áll. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a benne keletkező egzisztenciális nyugtalanságot próbálja sokszor esetlenül, felnőtteket megmosolyogtató módon szavakba foglalni és a kérdéseire megnyugtató választ találni. A könyvben is olvasható az a beszélgetés, amikor az egyik gyermekünk megkérdezte, hogy miből van az Isten, amit egy kis idő után az a kérdés követett, hogy van-e botja. Miután megkérdeztem tőle, hogy miért lenne szüksége Istennek botra, azt válaszolta: „Hogy megvédjen tégemet!” Ha csak teológiai síkon közelítünk a gyermekek kérdéseihez, akkor elszalasztjuk, hogy mögénézzünk a kérdéseknek és megtaláljuk a beszélgetésben a valódi szükségletet, hogy a válaszainkból úgy ismerhessék meg a gyermekek Istent, mint akiben bízhatnak, akihez szabadon fordulhatnak az életük minden helyzetében.


Mi az, amit a gyerekek jobban tudnak Istenről, mint a felnőttek?

Azt olvassuk az evangéliumokban, hogy Jézus középre állított egy gyermeket, és azt mondta a tanítványainak, ha „olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába”. Gyakran elfelejtjük, hogy Jézus mondata így kezdődik: ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek… A keresztyénség különböző időszakaiban mást és mást tulajdonítottak a gyermekeknek, ami bennük még megvan, de a felnőttekben már nincs. Többféle megoldást találunk a bibliamagyarázóknál is: a gyermek ártatlansága, alázatossága, kicsinysége, tisztasága, és sorolhatnám. Pedig itt Jézus nem egy, a gyermekben meglévő erényre gondol, hanem arra, ami éppenhogy nincs meg a gyermekben, ez pedig a felnőtt lét függetlensége és magabiztossága. A gyermek még végletesen kiszolgáltatott. Éppen ezért képes lényéből adódóan feltétel nélkül hinni, bízni és a szüleire, illetve Istenre hagyatkozni. Ugyanígy a gyermekek nem jobban tudnak bármit is az Istenről, hanem a gyermek még keveset tud Istenről, így kíváncsi, nyitott rá, emiatt jobban rá tud csodálkozni Isten valóságára, mint mi, felnőttek, akik megcsontosult istenképünkkel zárjuk el az utat a minket kereső élő Isten előtt.

Mi az, amit egy gyerek ösztönösen jól csinál Istennel kapcsolatban, mi pedig felnőttként nem?

A gyermek a pillanatban él, éppen ott, ahol Istennel találkozni lehet. Mi, felnőttek sokat rágódunk a múlton, szorongunk a jövőn, és nagyon nehezen éljük meg a jelen valóságát. Pedig Isten a kijelentés által is a jelenben keres minket. Sem nem a múltba ragadt gondolatainkban, sem a jövőbe szökő terveinkben nem találkozhatunk vele. Mert ő itt van. A jelenben van. Mert ő a „vagyok, aki vagyok”. A gyermekektől leginkább ezt a jelenlétet és az abból fakadó nyitottságot, rácsodálkozást, áhítatot és a lét egyszerűségéből fakadó örömöt tanulhatjuk, ami közelebb viszi a lelkünket a minket kereső, értünk közelítő Istenhez, aki Krisztusban itt és most látogat meg minket a Szentlelkével, akár a gyermekeink révén.

Talán nem az a kérdés, hogy mit tudnak a gyerekek jobban Istenről, hanem az, hogy mi, felnőttek mit felejtettünk el közben. A feltétel nélküli bizalmat. A jelenben maradás képességét. A rácsodálkozás örömét. A gyermeki hit nem éretlen hit, hanem nyitott hit – olyan, amely mer kérdezni, mer bízni és mer közel menni. Talán éppen ez a megtérés egyik legmélyebb formája: újra megtanulni megölelni Istent.

Zán-Fábián Balázs interjúja 2026. február 12-én jelent meg a reformatus.hu oldalon.