Az eredeti német nyelven 2019-ben megjelent munka ebből a szempontból nem meglepő vállalkozás. Ami azonban mégis egyfajta sajátos patinát kölcsönöz a könyvnek, az – nyilván Bonhoefferen túl – a szerző, Wolfgang Huber személye és teológiai munkássága. Wolfgang Huber nem ismeretlen a magyar és magyarul olvasók számára sem. A Kálvin és Luther Kiadónál az elmúlt években több kötete is megjelent: Az egyház korszakváltás idején (2002); Milyen a jó teológia? (Szerk. – 2006); Hitkérdések protestáns szemmel (2021).
Az 1942-ben született Wolfgang Huber napjaink elismert teológusai közé tartozik, aki Marburgban és Heidelbergben töltött be rendszeres teológiai proffesszúrát, különös tekintettel a szociáletikára; de egyházkormányzói tevékenysége révén is közismert lehet: 1994-től Berlin-brandenburgi püspök, majd 2003-tól 2009-ig az EKD tanácsának elnöke. Számos német és nemzetközi kitüntetés és tudományos elismerés birtokosa, éppígy tagja tudományos és közéleti szervezeteknek, testületeknek. Huber számára lényegében egész tanulmányai alatt és azt követően korán kibontakozó tudományos életében (22 évesen doktorált és 28 évesen pedig habilitált) meghatározó volt Bonhoeffer személye és teológiája. Egy 2002-es interjúban így vall a kettejük közötti kapcsolatról: „Egyáltalán nem szeretném eldönteni, hogy számomra [Bonhoeffer] apa vagy inkább egy sokkal idősebb testvér lett volna.” Huber kezdettől fogva szerkesztője és kiadója volt az 1986-ban útjára indított 16 kötetes Bonhoeffer összkiadásnak (Dietrich Bonhoeffer Werkausgabe – DBW). Ez az érdeklődés és elköteleződés, a tudományos és redaktori munka már előrevetítheti Huber Bonhoeffer könyvének megalapozottságát, s egyben elkötelezettségét is a mártír teológus teológiai örökségének árnyalt, olyakor kritikus, de mégis szerteágazó bemutatására.
Egy teológusról szóló könyv recenziója során mindig jelentős a veszélye annak, hogy nem magáról a könyvről szól, hanem arról, akiről a könyv szerzője ír. Így ennek tudatában nem csak és kizárólag Bonhoefferre és életére szeretnék fókuszálni, hanem igyekszem sokkal inkább arra a módszerre, amely révén Wolfgang Huber ezt könyvében elénk tárja.
A könyv alcíme és műfaja – A szabadság felé vezető úton/Portré – szintén sokat elárul: a teológiai életrajz jellegzetes műfajával állunk szemben. Az életrajz a teológiai gondolkodás fényében bontakozik ki az olvasó előtt, s a teológiai gondolkodást pedig az életrajzba beágyazottan vázolja fel Huber. Így egyszerre kaphatunk egy átfogó – jóllehet nem minden apró részletre kiterjedő – életrajzot Bonhoeferről, s egyszerre ismerjük meg teológiájának súlypontjait.
A könyv tizenkét fejezetben „rajzolja” meg Dietrich Bonhoeffer teológiai és teológus portréját, kiegészítve egy összefoglaló vázlatos életrajzzal. Az első két fejezet (1. Előszó: Ki volt Dietrich Bonhoeffer?; 2. Tanulmányok) Bonhoeffer gyermek- és ifjúkorába, illetve teológiai tanulmányaiba enged bepillantást, egyben egyfajta kortörténeti hátteret is ad ahhoz, hogy megértsük Bonhoeffer teológiai és szellemi irányultságának formálódását. A Weimari Köztársaság érájában kibontakozó szellemi miliő biztosította a társadalmi és kulturális hátteret, a nagypolgári értelmiségi lét – mindenekelőtt az édesapa – és egy sajátos kegyesség az édesanya részéről pedig a nagycsaládi lét impulzusokkal teli gyökereit jelentette számára. Huber igen érzékenyen ábrázolja ezt a kulturális, politikai, családi és lelkiségi meghatározottságot, és egyben az egész munkára jellemző az, hogy nem akar sem egy kritikátlan objektivitás mögé elbújni, sem pedig szubjektív lelkesedéssel prekoncepciókkal befolyásolni az olvasóit. Olyan korról ír, amelyet nem lehet kritikai megjegyzések nélkül ábrázolni, de egyben úgy ír, hogy az utókor számára a tanulságok, mintegy prófétai figyelmeztetések, könnyen kiolvashatók legyenek.
Különösen hangsúlyosan jelenik ez meg, az utolsó fejezetben (12. Utószó: Ami maradandó), amelyben Bonhoeffer nemzetközi recepciójára tér ki, nem megspórolva kényes, politikailag és kegyességileg is a közbeszédben és egyházi gondolkodásban akár vitatott témák megszólaltatását az úgynevezett „Bonhoeffer moment”-tel kapcsolatban, amit így lehetne összefoglalni: Isten vezetésével az történik egy országban, ami helyes. Jóllehet a tézist kritikusan tárgyalja Huber, de mégis koherensen összetartozik napjaink Bonheoffer recepciójával az USA-ban.
A könyv lényegében kettős teológiatörténeti olvasmány. Egyrészt értelemszerűen kibontakozik benne Bonhoeffer teológiája és teológiai gondolkodása, mint a teológia- etikatörténet fontos és jelentős fejezete; másrészt az a kor, amelyből Bonhoeffer érkezik, s amely több irányban is formálódik legkésőbb az 1930-as évek végéig, s amely eleve egy sokrétű és heves vitákkal teli, izgalmas teológiai korszaknak mondható – gondoljunk csak Bonhoeffer tanárainak (többek között Seeberg, Harnack stb.) kritikájára Barth, Bonhoeffer és kortársaik részéről.
Ezt a teológiatörténeti szálat erősíti a könyvben a 4. fejezet: „Olcsó vagy drága kegyelem”, amelyben Bonhoeffer Luther recepciójához kerülhetünk közelebb. Külön értéke ennek a fejezetnek, hogy nem csupán arra hívja fel a figyelmet, hogy miben követi Bonhoeffer Luthert – akit egyébként a legtöbbször idéz írásaiban –, hanem rávilágít azokra a pontokra is, ahol jelentős eltérés található a két teológus között. Ez egy sajátos kritikus teológiai gondolkodásra ösztönözheti a mai olvasót is – nem csak Lutherrel, hanem magával Bonhoefferrel is kapcsolatban. Ez utóbbira nézve Huber többek között a hit és engedelmesség bonhoefferi modelljére utal.
Bonhoeffer teológiájának egyházi beágyazottsága lényegében megkérdőjelezhetetlen. Így volt ez Bonhoeffer életében is, s így van ez ma is. Szinte egész – aktív tudományos – élete során foglalkoztatta az egyház kérdése, szervezeti, szociológiai, dogmatikai, etikai és spirituális összefüggésekben és meghatározottságokban egyaránt. Elég csak doktori dolgozatára a „Sanctorum Communio”-ra és különböző helyeken végzett lelkészi szolgálataira gondolni. Bonhoeffer tehát olyan teológiai impulzusokat adott a mai ekkléziológia és eleve az egyház számára, amelyek egyszerre megalapozottak teológiailag, s egyszerre lettek hitelesítve Bonhoeffer szolgálatai révén, különös hangsúllyal a Hitvalló Egyház lelkészképzésében való részvétele által.
Wolfgang Huber nyilván azzal, hogy a mindjárt a harmadik fejezetben (Az egyház: a zárójel előtti előjel) Bonhoeffer egyházértelmezésével foglalkozik, érzékeltetni akarja, hogy Bonhoeffer számára a teológia, mint tudomány, a hit megélése, mint spiritualitás, és az egyház, mint a hit tárgya és mint empirikus közösség szorosan és elválaszthatatlanul összetartoznak.
Wolfgang Huber ismét egy olyan teológiatörténeti kontextusba ágyazottan ír Bonhoeffer ekkléziológiájáról, amelyben a különböző vélemények (többek között Adolf von Harnack és Otto Dibelius) és a korabeli népegyház sajátos ellentmondásainak kibontásai, s az azokból leszűrhető toposzok kísértetiesen hasonlítanak a mai értelmezésekre, problémákra, kihívásokra (pl. a keresztelés, egyháztagság kérdése, de nyilvánvalóan megjelenik – szinte az egész munkában – a felsőbbséggel és állammal való konfrontációnak a problematikája is).
Ugyanakkor szintén az egész könyvre jellemző, hogy nagyon határozottan mutat rá Bonhoeffer ökumenikus nyitottságára, s mindezt nem kizárólag az ellenállói tevékenységével összefüggésében teszi, hanem a spirituális és liturgiai érdeklődésével kapcsolatban is. Jóllehet eleve egy történelmileg és politikailag meghatározott előjel tudatában lehet csak Bonhoeffer ekkléziológiáját megközelíteni, különösen is a Hitler hatalomra jutását követő megszólalásait és írásait figyelembe véve, mégis maga a bonhoefferi kritikus gondolkodás s annak huberi interpretálása impulzusokat adhat és felbátoríthat a mai közös gondolkodásra és útkeresésre az egyház külső-belső alakítható életének napirenden lévő formálására nézve.
A könyvben több ponton is előjön Bonhoeffer nyitottsága, érdeklődése Gandhi személye és tanítása iránt. S ami ezt az érdeklődést Huber révén még inkább izgalmassá teszi, az az, hogy egyrészt az 5. „Az élet és a teológia Bibliája” fejezetben is tárgyalja. Ezzel mintha érzékeltetné a szerző Bonhoeffer nyitottságán túl a vallásközi párbeszéd akkori és mai relevanciáját. Másrészt – a napjainkban rendkívül aktuális és releváns, s egyben igen szükségszerű – 6. „Keresztény pacifizmus” részben tér ki Bonhoeffer és Gandhi kapcsolatára, egyben egy teológiatörténeti kuriózumot, de mindenképp egy nóvumot tárva az olvasó elé: közli Bonhoeffer 1934-ből származó Gandhinak írt levelét, amelyre csak a közelmúltban bukkant Újdelhiben Ramachandra Guha indiai történész. (A 2020-ban először publikált levelet egyébként az első német kiadás még nem tartalmazza.) Ez a levél még inkább tovább árnyalja, de egyben pontosítja Bonhoeffer érdeklődését a keleti vallások iránt és elköteleződését a spiritualitásból is táplálkozó, de nyilván politikailag is értelmezhető pacifizmus felé. Ez utóbbi jóllehet nem jelenik meg mindig egyértelműen az egész Bonhoeffer életút és teológiai gondolkodás tükrében. Bonhoeffer maga is többször tér vissza a háború, a pacifizmus, a hívő ember és haza (nép, nemzet) kapcsolatára, s a meglátásait nyilvánvalóan nagymértékben – ha egyáltalán nem teljes mértékben – meghatározták a saját pillanatnyi történelmi, politikai tapasztalatai. Bonhoeffer eljut arra a felismerésre – amit Huber is eléggé nyilvánvalóan hangsúlyoz – hogy „az erőszakmentességre való felhívás különösen is érvényes a keresztények között, mert aki kardot emel egy másik keresztény ellen, az egyszersmind magára Krisztusra szegezi kardját.”
Miközben Bonhoeffer háborúról és pacifizmusról alkotott időközben sokat formálódó véleménye sokban hozzájárulhat a mai aktuálpolitikai és teológiai diszkusszióhoz, éppenúgy mint az igazságos béke fenntartásának kritériumai, aközben nem lehet figyelmen kívül hagyni annak árnyaltságát és szituációhoz kötöttségét. Huber ezt az alábbi Bonhoeffer idézettel érzékelteti: „Az élet bármilyen érvet felsorakoztathat maga mellett, a gyilkosság azonban csak egyetlenegyet.” S így értelmezi: „Ha alaposan megvizsgáljuk a kérdést, Bonhoeffer ezzel nem relativizálta az ölés tilalmát, hanem felismert egy olyan szélsőséges konfliktushelyzetet, amelyben a ’ne ölj!’ parancsolat magában foglalja a további gyilkosságok megakadályozásának kötelezettségét, szükség esetén akár erőszak árán is.”
Ez a gondolat már egyben átvezetés is a következő 7. fejezethez, amely az ellenállás és teológia kapcsolatára fókuszál. Bonhoeffer életének és teológiájának olyan pontja kerül ebben a fejezetben megvilágításra, amely éppúgy nem vész el a történeti és eseményeket rekonstruáló részletekben, mint ahogyan nem nagyolja el az ellenállás és a Hitler elleni összeesküvés teológiai megalapozását és egyházi (elsősorban a Hitvalló Egyházat illető) beágyazódását.
Huber az egész könyv során igyekszik egy olyan Bonhoeffer képet megrajzolni, amely megnyitja az érdeklődő olvasók számára a mártír teológus teológiájának a mélységeit, s továbbgondolásra és további kutatásra ösztönöz. Különösen is igaz azokra a fejezetekre, amelyekből a történelmi és politikai szituációra adott bonhoefferi válaszok szűrhetők le.
Ugyanakkor nem csak teológia- és etikatörténetileg fontosak a bonhoefferi meglátások huberi interpretálásai, hanem teológiailag és etikailag is eligazodási pontként szolgának mai etikai kérdésekben. Hatványozottan igaz ez a 8. „A bűn vállalása” és 9. „Felelősségetika” fejezetekre. Olyan ma is aktuális kérdések kerülnek itt ismét a felszínre, mint a bűnösség problematikája, legyen szó az egyén vagy az egyház bűnéről, illetve a zsidóság és kereszténység kapcsolata. Miközben ismét arról van szó, hogy az adott teológiai toposzoknak megvoltak a maguk kortörténeti meghatározottságai Bonheoffer életében, aközben mégsem tehet le arról a mai közegyházi és teológiai gondolkodás, hogy ezekre újra ráfókuszáljon.
Különösen is sokat jelent a „hivatás és felelősség” alfejezet, amely Bonhoeffer etikai olvasatát Max Weber és Hans Jonas összefüggésében vizsgálja, mert így (ismét) egy olyan pont válik láthatóvá a teológiában, ahol nem spórolható meg a társtudományok felismeréseinek komolyan vétele. Eberhard Bethge megállapítása szerint Bonhoeffer részéről „az Etika írása egy magányos és életveszélyes vállalkozás volt” , mégsem lehet ezt a mai kontextusban magányosan, sem a világtól elszigetelten művelni – erre igazán jó példát ad számunkra is Wolfgang Huber Bonhoeffer recepciója. Ráadásul pontosan ez a világ iránti nyitottság kerül a 10. fejezet (Nem ér véget a vallás) középpontjába.
„Egy teljességgel vallástalan korszak előtt állunk; az emberek a maguk valójában immár képtelenek a vallásosságra” , írja a Börtönlevelekben Bonhoeffer; és sokat idézett mondása, valamint a hozzá kapcsolódó teológiai koncepció kerül itt ismét tisztázásra, kezdve Schleiermacher vallásértelmezésétől egészen Ernst Troeltschig és Wilhelm Dilthey-ig. Huber fejezetcíme – „Nem ér véget a vallás” – már eleve magában foglalja azt a kritikus hozzáállást, amely elvitatja Bonhoeffer a vallás végével kapcsolatos víziójának relevanciáját. Olyan meglátásokat és összefüggéseket tár itt ismét fel a szerző Huber, amelyek úgy tűnik ma ismét gyakran előtérbe kerülnek azzal kapcsolatban, hogy miként tekintsen az egyház a növekvő vallástalanodásra, és a vallásosság átalakulására, illetve, hogy mit is jelent az igazi kereszténység a Bonhoeffer által részlegesnek mondott vallással szemben. „Az e világi keresztyénség kulcsát Jézus szenvedésének és halálának evilágiságában találja meg. Értelmezése szerint a keresztút meditációjában valósul meg a kereszténységnek a vallástól való önmegkülönböztetése. A vallást itt úgy érti, mint részleges életaktusként értelmezett, a bensőségességre korlátozott jelenséget, amelyet a metafizikai istenfogalom és a hézagpótló Isten koncepciója határoz meg. Bonhoeffernek a vallás végéről és a nagykorúvá vált világról szóló kettős tétele gyenge pontjaitól függetlenül meggyőző módon valósítja meg a kereszténységnek az ilyen értelemben felfogott vallástól való önmegkülönböztetését.”
Huber portréja Bonhoeffer eddig egy kevésbé ismert arcvonását is megrajzolja az olvasó és érdeklődő számára, nevezetesen a zenéhez fűződő kapcsolatát, a 11. „Az élet polifóniája” fejezetben. A számos életrajzi és liturgiatörténeti momentum mellett azonban rávilágít egy sajátos és egyben lényeges bonhoefferi meglátásra, miszerint az etika és az esztétika szorosan összefügg egymással, amit a Bethge által feljegyzett Bonhoeffer idézettel érzékeltet: „csak aki a zsidókért jajszót kiált, az énekelhet gregorián éneket.” Ebből a mondatból kiindulva érzékelteti Huber, hogy Bonhoeffer számára mennyire hangsúlyos és fontos volt az ellenállás, mint a keresztény ember kötelessége, miközben nem akarta kijátszani egymással szemben az esztétikait az etikaival. De mégis egy olyan teológus portréját rajzolta meg, aki éppen Johann Sebastian Bach és Heinrich Schütz műveit, valamint Paul Gerhardt énekeit idézte fel magában a börtöncellájában, miközben úton volt a végső szabadság felé.
Wolfgang Huber Bonhoeffer könyve nyilvánvalóan nem a legteljesebb és legrészletesebb Bonhoeffer életrajz, és nem is a legalaposabb és mindenre kiterjedő teológiai ismertetés és értelmezés. De nem is akar az lenni. Egy személyes elkötelezettségtől áthatott személyes elköteleződésről szóló életrajzi, teológiai és kortörténeti munka áll előttünk, amely éppúgy lehet kiindulópontja etikai és teológiai kérdések megvitatásának, mint ahogyan segít elindulni megismerni egy összetett, árnyalt és sokoldalú Bonhoeffer képet. A könyv egyaránt sokat jelenthet teológusoknak, teológus-hallgatóknak, akik tanulmányaik során megkerülhetetlenül találkoznak Bonhoefferrel, de egyben érdeklődő egyháztagoknak is, akik egy egészen különleges teológus szemszögéből láthatnak rá a huszadik század legsötétebb korszakának talán egyik legvilágosabb teológiai értelmezésére és értékelésére, miközben, mint már többször is utaltam rá, a mára nézve is jelentős impulzusokat nyerhetnek a felmerült témák továbbgondolására. Illesse köszönet a fordítót (Csizmadia Csabát), a lektort (Bölcskei Gusztávot) és a Kálvin Kiadót, valamint a Luther Kiadót, hogy az egyre bővülő Bonheoffer életmű után most egy teológiailag megalapozott és korrekt monográfiával gazdagodhatott a magyar nyelvű Bonhoeffer irodalmunk.
Kovács Krisztián
A recenzió a Magyar Tudomány Ünnepe alkalmából a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen tartott könyvbemutatón hangzott el 2024. november 27-én.
A szerkesztett, lábjegyzetekkel ellátott szöveg innen tölthető le.
Kevesebb
