Titkok peremén. Igehirdetések

A könyv borítóján ezt az ajánlást olvashatjuk: „Szűcs Ferenc nemcsak tudományos teológiai munkája és oktatói tevékenysége révén ismert, hanem igehirdetőként is.” Ez a mondat egyrészt elismerő dicséret, melyet mindannyian szívből osztunk, akik a katedráról és a szószékről egyaránt hallhatjuk Őt. Másrészt azt sugallja, hogy vannak olyan teológusok, akiknek csak tudományos teológiai munkájuk és oktatói tevékenységük van, de nem ismerjük őket igehirdetőként. Valóban lehetséges ez? Mintha a teológia oktatása és az igehirdetés különválasztható lenne egymástól. Ha valaki, akkor Szűcs Ferenc tanít meg minket arra, hogy ez a distinkció önmagában zsákutca, és nem azon kell meglepődni, hogy a teológia oktatása és az igehirdetés összetartoznak. Abnormális az, ha nem tartoznak össze. Sőt, vannak olyan igehirdetések, amelyekben egy-egy teológiai tétel vagy gondolat érlelődik ki Isten Igéje fényében, és vannak olyan tanórák, amelyek istentiszteletté változnak. A teológia akkor magával ragadó, amikor nem mi akarjuk megragadni az evangéliumot, hanem hagyjuk, hogy megragadjon minket.
A kötet címe annak az igehirdetésnek a címe lett, amelyben Illést élete végén elragadta Isten tüzes szekere. (41–52) Ötven prófétatanítvány szeretné kifürkészni, hogy élete végén mi történt Illéssel. Elizeus nehezen tudja elmagyarázni nekik, hogy vannak titkok, amelyek kifürkészhetetlenek. „Nagy a kísértésünk, hogy a titkok peremén járva maga a titok is csak beszédtéma legyen. Azt gondoljuk, hogy ki tudjuk beszélni, mert elegendőek hozzá a szavaink.” (48) Amikor a tudós a tudás peremére érkezik, érzi a megismerés határát. A teológus ezzel szemben a titkok peremén jár. Mind a tudós, mind a teológus képes ugyanúgy csodálkozni, áhítatban osztozni, és megtapasztalni saját felfogóképességének korlátját. Ám abban különböznek, hogy a tudós a tudás peremére a megismerés felől érkezik, és az ismeretlen tárul elé. A teológus viszont a titkok peremére Isten kijelentése nyomán érkezik, miközben a titoktalanítás csábítja, és szeretné a görbét kiegyenesíteni. (44) Ma sem nyugszunk bele a titkokba. A kommunikáció, az érveléstechnika, a filozófia, a pszichológia, az előadóművészet ezer adaptált eszközével és praktikáival megyünk föl a szószékre. Lehet, hogy a titkok az Úréi (5Móz 29,29), de úgy véljük, hogy mi, a peremen járók, jól kitalált módszerekkel megfogjuk, behatároljuk a titkokat, és feltárjuk azokat. Kevesen vannak, akik tudatában vannak, hogy nem csak Isten kijelentése titok, hanem annak közvetítése is az. Annyiszor elmondjuk és hirdetjük karácsonyról, hogy ez nem fenyőünnep, nem a vásárlás ünnepe, hanem Jézus Krisztus születésének ünnepe. De az mindig titok marad, hogy mi maga a születés, az ahogyan a láthatatlan láthatóvá lesz, ahogyan Isten emberré lesz. Szűcs Ferenc nem enged annak az illúziónak, hogy saját erőfeszítésünkből konszolidálni és tételezni tudjuk a titkot. A leírt igehirdetéseiben ezért érezhető a Szentlélek munkája, amelyek az Ige üzenetére koncentrálva élővé lesznek. Éppen egy igehirdetésében olvashatjuk: „A Szentlélek olyan ezermester, aki az Úristen néma gyermekeit megtanítja beszélni.” (76)
Idén április végén Galyatetőn presbiteri hétvégét tartottunk, ahol a dunakeszi gyülekezet jelenéről és jövőjéről tanácskoztunk. Szóba került az igehirdetés is, amellyel kapcsolatban az egyik presbiterünk kifejtette, hogy azok a prédikációk jelentenek számára sokat, amelyekben mai, élő történetek világítanak rá az Ige üzenetére. Ezzel kapcsolatban párbeszéd alakult ki, mit is jelent pontosan a mai, élő történet? Vannak nyomtatott és elektronikus tematizált gyűjtemények, amelyek kifejezetten igehirdetésekhez kínálnak „beépíthető” történeteket. Ezeknél a történeteknél általában kilóg a lóláb. Például amikor az afrikai szárazságban a bennszülöttek esőért imádkoztak, bizony csak egy kisgyermeknek volt igazán hite, aki hozott magával esernyőt. Vajon álldogált-e már esernyővel szakadó (szub)trópusi esőben az, aki először elmondta ezt a történetet? Nem is beszélve az érzelmes, de képzavaros mondatainkról. Például a hallgatóság vizuális részét ennél a vigasztaló mondatnál könnyen elveszíthetjük: „Jézus a kereszten sem fordít hátat nekünk!” Az igehirdetésekben gyakran olyan illusztrációkat és szófordulatokat alkalmazunk, amelyektől azt várjuk, hogy ablakot nyitnak és megvilágítanak egy-egy igei gondolatot. Ám az erőltetett képek sokszor kivezetnek bennünket az igemagyarázatból, és egy vallásos utópiában találjuk magunkat. A végén úgy pontosították a tételt a presbiterek, hogy nem elég az, hogy mai és élő történetek legyenek, mert ilyenekkel tele van a világháló. Az ad sokat – mondták – ha személyes történet szövődik az igehirdetésbe, ami nem a család vagy a magánélet kiprédikálását jelenti, hanem az érintettséget és a gondolat átélését húzza alá. E kötetben nincs olyan igehirdetése Szűcs Ferencnek, amelyben ne jelenne meg egy átélt gondolat. Azt érezzük igehirdetéseiben, amit Karl Barth kért: „Az igehirdetés saját kortársunk felelősségteljes szava. Hallgassa magát az is, aki beszél, hogy arra induljon el, amit hallott.”
A történeteket finom humorral és mértékkel tudja beleszőni a szöveg szövetébe. A humoros beszédben a poén akkor csattan, ha a hallgató valami teljesen mást vár a kontextusban ahhoz képest, ami következik. Történetei nagyon igaziak, a hétköznapi magyar valóságból merítenek. A szószéki magnó (89), a Rádayban a tükrös lift (35), az őrző barátok (45), a budai úri fiúból lett falusi lelkész (138) tömör történetei mindig egy-egy pontra világítanak rá. Az igehirdetések során nagy élmény felfedezni, hogy a költők és írók teológusok lesznek. A szépirodalmi vagy énekeskönyvi idézetek nem csupán illusztrációs betétek, hanem a szöveghez kapcsolódó teológiai szempontú magyarázatok. Értő tolmácsolásban érezhetjük, hogy Babits Mihály, Ady Endre, József Attila szépirodalmi igemagyarázatai mennyire felemelőek. A hallgatót a felemelkedésben az is segíti, ahogyan Szűcs Ferenc párbeszédben van az angyalokkal is (86, 109), az igei tudósítás talaján állva mutatja fel, milyen jelentést hordozhat küldetésük.
A szerzőnek ez már a második igehirdetői kötete. Ahogyan az elsőben is láthattuk, igehirdetései úgy mutatják fel a reformátori „Predicatio Verbi Dei est Verbum Dei” (Isten Igéjének hirdetése Isten Igéje) tételt, hogy az igehirdetések tele vannak bibliai utalásokkal és idézetekkel, rávilágítva az alapige üzenetére. A kötetben két igehirdetési műfajjal találkozunk: az evangelizációval és az exhortációval.
Evangelizáció alatt itt olyan sorozatot kell értenünk, amely egy-egy bibliai szereplő történetét napról napra magyarázza, mélyíti el, és bontja ki azt a kortárs mondanivalót, amely nem feltétlenül az, amit a hallgatóság vár. Szűcs Ferenc nem elégszik meg azzal, hogy eleget tegyen „az evangelizáció klasszikus szabályának” (21), hanem hagyja Istent másképpen is megszólalni a prédikációban. Az evangelizációs csokorban két sorozatot olvashatunk: Illés (7–62) és Nikodémus (63–87) történeteit.
Az exhortációk teológusoknak szóló igehirdetések és egyben homiletika órák is. Többször figyelmeztet minket (105, 106, 114), hogy „nem szóltatok felőlem igazán” (Jób 42,7). „Ha van a Bibliában súlyos mondat rólunk, teológusokról, igehirdetőkről, hát akkor ez az. Talán nem ártana aranymondásként mindnyájunknak íróasztala fölé odatenni ezt a mondatot, hogy szüntelenül figyelmeztessen. […] Az ördög ügyvédjei éppen azok az ékesen szóló és érvelő teológusok lesznek, akik látszólag Istenről és Isten védelmében beszélnek, csak éppen nem helyesen, nem igazán beszélnek róla.” (105,106).
Szóljunk Istenről igazán, ahogyan Szűcs Ferenc is teszi; a korszellemtől mentesen, de kortárs módon.

Dr. Kodácsy Tamás (Dunakeszi)