Majd így folytatja: „károsok az elme-felettiségekkel megrakott gyermeki káték azért is, mert ha egyszer ezekben megtörik a gyenge elme, hiedelmet fog adni később más elmefelettiségeknek is s így születik a babona. … Tizenhét éves kora felé adatnám legelőször az ifjúnak elő a dogmai alapismereteket, s elkészítvén ezekben őt ekkor közönség előtt confirmáltatnám, s adatnám föl először az úrvacsoráját neki. Anélkül hogy anabaptista legyek, szeretem, ha az ifjúságban a vallásosság nem ajak petyegésében, hanem elme „szív és érzelem meggyőződésében” és a confirmatio ünnepélyét többoldalú hasznaira nézve mindenütt, ahol az még nálunk gyakorlatban nem volna, behozatni óhajtom”.[3]
Íme, még egy racionalista teológiai felfogású, társadalompolitikai kérdésekben haladó liberális református főnemes is így vélekedik a kérdéskörről. A sok tekintetben ma is találó kritika mellett ragaszkodik a hittan tanításához, a kátéhoz csak azt korban későbbre tenné. Véleménye ma is sok tekintetben megszívlelendő.
A XXI. században új kihívások érték és érik a református egyházat. Ebben a helyzetben jelent meg a Kálvin Kiadó gondozásában Fekete Károly hiányt pótló munkája. A könyv felépítése követi a Heidelbergi Káté tematikáját és az 52 úrnapra elosztott 129 kérdés-feleletet szépen és áttekinthetően mutatja be. A keményfedeles könyv, jó reménység szerint kiállja az idők viharát, és az azt forgató, kitartó olvasók sikeresen végig vehetik az összes kérdést és választ, amely több mint ötszáz oldalon keresztül magyarázza Krisztus nékünk adott vigasztalását és az ember hálaadó válaszát. A szerző választékos stílusa, a fogalmazás érthetősége, a tovább gondolásra adott példák és a felépítettség rendszerezettsége mind-mind arra ösztönzik az olvasót, még inkább a kátémagyarázatos könyvet vezérfonalként használó tanítót, hogy érdemes végig venni módszeresen a gyülekezeteinkben, a tantermekben vagy az est csendjében otthon, ezt a sok év gyűjtőmunkáját és oktatási tapasztalatát megjelenítő munkát. Rendkívül imponáló, hogy a szerző nagyon elszórt helyekről, évkönyvek, kalendáriumok és jegyzetek anyagából is merített a tudományos folyóiratok mellett. Nyilvánvalóan itt az a törekvés valósult meg, hogy a káté magyarázata a legszélesebb társadalmi körben is jól hasznosítható legyen.
Teljességre törekvő kátémagyarázatos könyv rendkívül régen került a magyar reformátusok kezébe. A huszadik században a vállalkozások száma is igen kevés volt (Victor János – Az Út, 1950−1952; Bartha Tibor – Reformátusok Lapja 1963). A káté évfordulójához közeledés jegyében, a 21. század elején a káté iránt ébredő érdeklődés hatására Tóth Lajos a Református Egyház szerkesztőjeként, 2005 és 2007 között több számban kátémagyarázatokat jelentetett meg. Ezen felvezetések után látott napvilágot egy új, a hívő ember lelkét felüdítő, mély lelki gondolatokat és meglátásokat tartalmazó munka.
Fekete Károly kátémagyarázatos könyve mérföldkő a hazai kátéirodalomban. A könyv nemcsak egy több, mint száz éves űrt tölt be, hanem életszerű felfogása miatt valóban segítséget nyújt, mint írja „vázlatos tanító alkalmak – bibliaiskola, népszerű hittan, alapvető dogmatika, keresztyén életvezetés kurzus stb. − megtartására” (15.o.). Ezt a célt a szerző az egyes káté kérdés-feleletek kidolgozásánál eltérő mértékben, de alapjában véve sikerrel meg is tudta valósítani.
A könyv több szempontból is egyedül álló vállalkozás. Először is a káté tinédzser korban való oktatásának jogosultságát sokan megkérdőjelezik nemcsak Fáy András óta. Ezzel egyidejűleg, a gyermekkonfirmáció mellett, megjelent a kommunizmus 40 éve alatt tiltott, az előtte levő korszakban pedig a népegyházi jelleg miatt szinte nem létező, de az 1990-es évek óta egyre gyakoribb felnőtt konfirmáció. Az egyház új kihívások előtt áll, legyen annak neve református, evangélikus vagy katolikus. A népegyházak kora megszűnt, és ha az egyház nem missziói, akkor küldetését elvesztette. Csak a hiteles keresztyén életet élő református ember tud igazán bizonyságot tenni a Krisztusban nékünk adott vigasztalásról, tanítva az anyaszentegyházba belépni kívánó új tanítványokat. Ebben pedig a káté nagy segítséget nyújt. Másodszor, a hitvallásokat és ehhez kapcsolódóan a kátét is mindig támadások érik az egyház szélsőséges, liberálisnak nevezett részéről, amelyek a keresztyén hit alapjaival nem tudnak mit kezdeni, és az észt a hit felé helyezik. Ez a hang ma csendes, de jelen van még a lelkészek között is. A szerző amellett tesz bizonyságot, hogy a Káté hozzá tud járulni a hit, az igaz hit megszilárdításához a jelen tévtanainak és vallási szinkretizmusának világában. Harmadszor, a Káté nyelvezetét sokan elavultnak és a kánaáni nyelvezetét pedig érthetetlennek tartják, pedig az egyház hitközösségébe belépő embernek éppen úgy, mint egy futball csapatba bekerülő embernek, meg kell tanulni a szabályokat, a fogalmakat, és el kell sajátítani egy éppen annyira szokatlan, a hétköznapitól eltérő nyelvet, nevezzük azt is „kánaáninak”, mint a keresztyén embernek. Ezt az utóbbit meg is teszi minden ember, aki valóban önként, hitbeli döntés útján csatlakozik Krisztus egyházához. A szerző kátémagyarázatos könyve rámutat erre a problémára, de az alapos rendszeres teológiai érvelés mellett valóban meg kellett küzdenie önmagának is ezzel a problémával.
A célkitűzések közül a legjobban az identitás kérdésének megerősítése érhető tetten. Erről így ír a szerző: „A hitvallásos megújulás nem felekezeti kérdés, hanem a keresztyénség fennmaradásáért szükséges életkérdés” (16.o.). Ezt a gondolatot még azzal egészíthetjük ki, hogy a keresztyén ember nem a keresztyénséget akarja életben tartani, hanem Krisztusról kíván bizonyságot tenni egy olyan posztmodern Európában, amely saját kulturális gyökereit elveti, és a hitvalló keresztyénséget nem ismeri, mert a keresztyénséget, mint kultúrát és a Krisztus hitet régen összekeverte az európai társadalmi berendezkedés.
A kátémagyarázatban az elmúlt évtizedek legjobb magyar munkáira és a legismertebb kiváló német nyelvű anyagokra támaszkodik a szerző. Emellett az angolszász, a holland és az eredeti források is szépen megjelennek. Az átgondoltság és a megérett teológiai vélemény rendszeres teológiai igénnyel társul e gyakorlati teológiai munkában. Bátran mondható, hogy a szerző több évtizedes tapasztalatát gyűjtötte egybe ebben a kiforrott munkában. Először, mint a Debreceni Református Hittudományi Egyetem dogmatikai tanszékének adjunktusa, majd pedig a gyakorlati teológiai tanszék docenseként rendszeresen foglalkozott a Káté irodalmával és magyarázatával. A két tudományterület, az elmélet és a gyakorlat egybeérését láthatjuk ebben a munkában.
A könyv elsőként egy vázlatos egyháztörténeti helyzetképet ad, majd ezt követi egy igen értékes rész a Káté jellemzőiről, amelyet a szerző tizenhét pontban foglal össze (23−29.o.). Ez után következik a káté magyarázata úgy, hogy egy vagy több kátékérdést és feletetet a szerző egy csokorba köt és azt egy találó címmel látja, mint például „Boldogító tudás (2. kérdés)”, „A hit származása” (65. kérdés), „Különleges kérdések tisztázása: a gyermekkeresztség” (74. kérdés) vagy például „Isten akarata szerinti életfolytatás” (114. kérdés).
Természetesen a Káté eredeti tagolása és a témák főbb elnevezései megmaradnak „Az ember megváltásáról” (74.o.), de a szerző bátran újat is hoz „Koncentrálás a vigasztaló evangéliumra”. Ahol nincs cím vagy éppen a 3-5. kérdés-feleletnél „Az ember nyomorúságáról” helyett „Milyen az ember?” feliratot helyezi a szakasz magyarázata elé. Kifejezetten jó, hogy minden egyes tematikus rész elé odakerül az adott úrnap és az ahhoz tartózó kérdés-felelet száma, mint például „2. úrnapja: 3−5. kérdés-felelet”. Így a munka áttekinthetővé és szépen tagolttá válik. Fekete Károly elkerüli, hogy az adott magyarázatot agyon nyomja bibliai idézetek citálásával és magyarázatával, ehelyett jeles szerzők jól megválogatott gondolatait építi be magyarázatába úgy, hogy azokat tovább is gondolja. Nagyon életszerűek a magyarázatok, amikor a szerző bátorkodott beemelni a hétköznapi életből példákat (KRESZ), hiszen a bibliaórákon ezeket értik meg a keresztyén életük elején levő új egyháztagok legyenek azok fiatalok, középkorúak vagy idősebbek. Reménység szerint a soron következő bővített kiadásokban ez a szempont még jobban meg fog jelenni, mert akkor tudják igazán az oktatók a hitben elindultak számára megértetni az evangéliumot, ha azt az ő világukból vett képekkel és történetekkel magyarázzák. Egy-egy kisebb tematikus szakasz után mindig következik a „Továbbgondolásra” rész, amely jó kiindulópontja lehet a bibliaórák beszélgetéseinek. Mielőtt a nagyobb teológiai témák kifejtésre kerülnek, mint például „Az ember megváltásáról” szóló rész, az olvasó egy rövid és velősen összeszedett bevezetést talál, amely mintegy keretként egybefoglalja a „katechumenek” részére az adott témakört (74−80.o.).
Kifejezetten hasznosak a mai vizuális korban a táblázatok (lásd még 198.o. vagy 295−297.o. a sákramentumokról). Ezek komolyan segítik az oktatást, hiszen ha azt kivetítik, az oktató tanárnak, lelkésznek vagy éppen presbiternek nem kell magának külön kigyűjteni az adott szakaszt. A szerző „Az ember megváltása, az elégtétel fogalma” (12−15. kérdés-felelet) és a „Szabadító személye” (16−19. kérdés-felelet) szakaszokat a kiengeszteléstan szótériológiai megalapozásaként mutatja be, és itt is, valamint a „Hit és Hitvallás” (20−23. kérdés-felelet) szakasznál is a 80. és 95. oldalakon áttekintő táblázatot vagy felsorolást közöl. Érdemes lenne ezeket formailag és stilisztikailag is egységesíteni, valamint azt is eldönteni, hogy az adott szakasz legelején (95.o.) vagy az adott szakaszt megelőző rész (80.o.) végén álljon az áttekintés. Jó lett volna, hogyha ez a nagyon eredeti elgondolás a könyv egészére nézve érvényesült volna.
Nagyon váratlanul jelenik meg külön lapon a „Krisztus megaláztatása” (159. oldal) rész vagy a „Szentlélek Istenről rész” (53−58. kérdés-felelet) (223.o.). A korábbi szerkesztői elrendezést figyelembe véve ezt semmi sem indokolja. Az újabb kiadásnál érdemes lenne ezt a kis hibát a kiadónak kijavítania. Ha esetleg összhangba kívánjuk hozni a szerkesztői elvet, akkor a 130. oldal elé, a Krisztológia szakaszhoz kerülhetne „A Fiú Istenről’ (29−52. kérdés-felelet) rész, ahogy az a Káté kiadásaiban meg is jelenik. Természetesen az „Atya Istenről” (26−28. kérdés-felelet) szakasznál is ezt az elvet kellene érvényesíteni (117.o.). Ezzel a „tagolatlansággal” szemben viszont nagyon jó, hogy a szerző az 59−64. kérdés-feleletet „A hit általi megigazulás” címmel látja el. Sőt, a téma felvezetése szépen és világosan bemutatja, hogy a Credo Szentlélekről szóló munkája, hogyan kapcsolódik egybe a megigazulástannal (253−254.o.).
A jelen kátémagyarázat komoly útmutatót ad a könyvet oktatási céllal forgatóknak, mert a „A heidelbergi káté keresztségtanának általános jellemzői” (298−301.o.), vagy éppen a „Történelmi helyzetkép a heidelbergi úrvacsora vita idején” (331−334.o.) ezen fontos dogmatikai kérdéseket a helyükön és helyesen kezelik. A kátémagyarázat egyik legértékesebb része a 80. kérdés-felelet magyarázata, amely a német, magyar és angol álláspontokat fejti ki. Különösen is megszívlelendő a szerző által három pontba összegyűjtött gondolat: Református félreértések, Katolikus változások – árnyaltabb megfogalmazások, Milyen megfontolásokra érdemes ma figyelnünk. Az itt kifejtett magyarázat segíti a felekezeti megbékélést, hiszen egyház, ahogy valljuk, csak egy van. Erre figyelmeztet Török István dogmatikus 1992-ben megjelent munkája is (366−367.o.). A volt debreceni rendszeres teológus emlékeztet arra, hogy az erdélyi egyházkerület elhagyta az „elkeseredettség és harag szülte” szövegrészt 1981-ben, és II. János Pál pápa is emlékezetes beszédet tartott Debrecenben, sőt megkoszorúzta a gályarab prédikátorok emlékművét.
A Heidelbergi Káté beépült a pfalzi istentiszteleti rendtartásba, és a jelenlegi kátémagyarázat egésze valóban jól tudja majd szolgálni azt a megfogalmazott célt, hogy „újra komolyan (kellene) venni gyülekezeteink felnőtt tagjai körében” (15.o.) a Heidelbergi Káté tanulmányozását. Ezt pedig olyan emberek tudják leghitelesebben végezni, akik maguk is megtapasztalták a Szentlélek Isten embert újjászülő erejét (90. kérdés-felelet) (399−400.o.).
A kátémagyarázatos könyv egészén áthat az a lelkület, amely a hívő ember bizonyságtétele a „hálaadásra vezető vigasztalásról”. Ez a valódi igaz érzület egyaránt megragadja a diákot, tanárt, lelkésztársat és az egyszerű gyülekezeti tagot. A könyv megjelentetésének időzítése is nagy lendületet adhat a gyülekezeti tagok hitének mélyítésére, hiszen csak egyetérteni tudok a szerző megállapításával: „még gyakorló, rendszeresen templomba járó gyülekezeti tagjaink jelentős részének is vékonyka és sekélyes a keresztyén hitismerete” (16.o.). Reménységünk van afelől, hogy ez a kátémagyarázatos könyv az örök üdvösségre vezető „vigasztaló kalauzzá” válhat az egyházunkba betérő és Krisztushoz megtérő új egyháztagok és már gyakorló hitvalló reformátusok számára is.
Dr. Kovács Ábrahám (Debrecen)
Igazság és Élet 2013/4. szám
Elhangzott a Magyar Református Egyház Vallástudományi Szekciójának záró alkalmán. Debrecen, 2013. augusztus 22.
Kevesebb
