A pénzkereseten és a megélhetésen túlmutató, valamilyen magasztosabb cél érdekében végzett munka és keresztyén életünk találkozási pontjai foglalkoztatnak egy ideje. Gyakran keresem a választ olyan kérdésekre, mint hogy hogyan tekintenek saját munkavégzésükre az egyes szakmák hitben járó képviselői, vagy Istenre tudnak-e mutatni azon túl – vagy épp anélkül –, hogy kollégáiknak mesélnének Jézusról? A Parókia Portál hasábjain az elmúlt két évben több interjút szenteltem a témának, májusi tallózónkban összegyűjtöttem, miként lesz só és világosság a fodrászból, a pékből, a postai csoportvezetőből, az embriológusból, a vegyészből, a forgalomirányítóból, a buszsofőrből és egy multicég alkalmazottjából, de a református munkamorálról is szó esett már.

Amikor megtudtam, hogy a 2023-ban elhunyt Timothy Keller és Katherine Leary Alsdorf az Isten tervében értelmet kapó munkáról írt könyve augusztus elején magyarul is megjelent a Harmat Kiadó és a Kálvin Kiadó gondozásában, nem haboztam sokáig és szinte még forrón belevetettem magam. A New York-i Redeemer Presbiteriánus Gyülekezet alapító lelkipásztorának írói munkássága jól ismert a magyar református közösség előtt is, legyen szó olyan, keresztyén mindennapjainkat meghatározó kihívásokról, mint a bálványok, a szenvedés vagy a kételkedés, de szolgálata inspirációt jelent számtalan, a nagyvárosi misszió és gyülekezetplántálás iránt érdeklődő lelkész számára is.

A Hivatás és elhívás angolul először 2012-ben jelent Every Good Endeavor – Connecting Your Work to God’s Work címmel, a Redeemer gyülekezet Hit- és Munkaközpontjának (Center for Faith & Work) az azt megelőző tíz évben összegyűjtött tapasztalatait is felhasználva. A központot vezető korábbi nagyvállalati vezető és tanácsadó, Katherine Leary Alsdorf közreműködésével készült kötet (a hölgy az elő- és utószót jegyzi) elsődleges célja, hogy „mennyei perspektívából” tekintsünk a munkánkra, felfedezve, hogyan tudjuk abban Istent dicsőíteni és a társadalmat szolgálni. De összegzi azt is, hogy a Bibliában milyen válaszok találhatók az alábbi kérdésekre: Miért akarunk dolgozni? Miért nehéz a munka? Hogyan kerekedhetünk felül a nehézségeken és találhatunk megelégedést a munkában az evangélium által?

A kötet alapvetése, hogy a munka a teremtés, a munkavégzés pedig teremtettségünk része: Isten munkatársaiként vagyunk jelen a világban, legyen bármi a foglalkozásunk. Emberi méltóságunk egyik fő tényezője a munka – legyen az szellemi, fizikai, nagy vagy semmilyen szaktudást nem igénylő –, amely Timothy Keller szerint egyszerre teremt kultúrát (kultivál – művel, ld. 1Móz 2,15), és válik a társadalom szolgálatává – a szeretet kifejeződésének eszközévé.

Az olvasók között sokan lehetnek, akik távol állnak a munka efféle értelmezésétől, teljes joggal: a bűneset következtében ugyanis „…az élet minden területe szétesik: a lelki, testi, társas, kulturális, lélektani, evilági, örökkévaló dimenziók egyaránt.” A könyv második hangsúlyos fejezete ezért azt dolgozza fel, hogy milyen, ha a munka meddő („mindig jóval többet el tudunk képzelni a munka kapcsán, mint amit elérhetünk”), ha értelmetlen (a Prédikátor könyve számtalan példával szolgál erre), ha önző („Szerezzünk magunknak nevet” – ld. 1Móz 11,4, és hogy milyen bálványok akadályoznak meg minket a munkához fűződő egészséges viszony kialakításában.

A szerző leszögezi, hogy „a munka csak akkor áll helyre tökéletesen, amikor a menny újra egyesül a földdel és ’igazi hazánkban’ találjuk magunkat.” A helyreállítás folyamata azonban már most zajlik, ezért fontos, hogy a világ történetét jól értelmezzük: a földi élet lényege nem az önmegvalósítás és az önkiteljesítés, hanem Isten szeretete. A lelkipásztor külön értekezik az üzleti élet, az újságírás, a felsőoktatás, a művészetek, illetve az orvostudomány és az evangélium kapcsolatáról, és amellett érvel, hogy Isten munkatársaiként akkor is Krisztusra mutatunk, ha az nem hordoz közvetlen igei üzenetet.

A könyvben nagy hangsúly van az általános kegyelem fogalmán: Isten kegyelme minden emberre kiárad, függetlenül attól, hogy az adott személy ki van-e választva az üdvösségre vagy sem. Így hoz a nem hívők munkája is áldást a világra és a keresztyének életére egyaránt. Sőt! Timothy Keller kijelenti, hogy bár „a nem keresztyének lelki látása erősen károsodott, Isten az ajándékai nagy részét a nem hívőknek adta.” Gondoljunk csak bele: kisebb a valószínűsége, hogy a fogorvos, aki betömte fogunkat, a gazda, akinek a tehenészetéből a tejünk származik vagy éppen a konyhánkban a csempéket gyönyörűen lerakó hidegburkoló attól függően végzi jól a munkáját, ha elfogadja megváltójának Jézus Krisztust.

Pál apostol az Efezus 6,5-9-ben a szolgák és urak helyes magatartásáról ír, Timothy Keller ezt vetíti a munkavállalók és munkáltatók kapcsolatára, a munka lelkiismeretes elvégzésére, a munka kiadására és felügyeletére. Nem mindegy az sem, hogy az „új iránytű”, azaz a munkához való átformálódott viszonyunk „hogyan van tájolva”: a keresztyének munkavégzésén tűnjön ki a könyörületesség, a nagylelkűség, nehézség vagy kudarc esetén pedig a nyugalom és a higgadtság. Fontos, hogy Jézust tekintsük életünk egyetlen igazi kincsének és ne határolódjunk el a nem hívőktől: „tiszteljük azt, aki másként hisz, egyenrangú munkatársnak tartjuk, ugyanakkor ne szégyelljük, ha Jézussal azonosítanak.”

A könyv szerzője kitér a „munka mögötti munkára”, azaz a munkavégzéshez kapcsolódó fals és energiafaló motivációkra, illetve arra is, hogy munkaképünk csak akkor lesz teljes, ha megvizsgáljuk a nyugalom napjának bibliai értelmét.

A kötet röviden ismerteti a Redeemer Presbiteriánus Gyülekezet Hit- és Munkaközpontjának felépítését, amely ugyan magyar református gyülekezeti valóságunkhoz képest gyökeresen más közegben működik, de jó példával szolgál arra, hogy egy gyülekezet hogyan tudja üzemanyagként használni tagjai szakmai tudását a misszió motorjában. Számomra a hivatáscsoportok példája volt a leginspirálóbb: ezek célja egy adott szakterülethez tartozó hívők számára olyan találkozási pont létrehozása, ahol a hitük mélyítése mellett az evangélium fényében vizsgálhatják meg a hivatásukra jellemző kihívásokat és lehetőségeket. Persze a Redeemerben külön csoportja van a diplomácia, a divat vagy éppen a jog területén dolgozóknak, de a könyv kisebb közösségeknek is bátran javasolja, hogy a hasonló munkakörben dolgozóknak hozzon létre csoportokat, vagy akár az eltérő munkát végzőkkel közösen dolgozzanak fel egy-egy bibliai könyvet és beszéljék meg, kinek mit jelentett az az életére és hivatására nézve.

A Hivatás és elhívás legfőbb értéke számomra abban rejlik, hogy nagyívű teológiai tudás nélkül érthető és az abban foglaltakat szinte azonnal gyakorlatba lehet ültetni, hiszen ha valami, akkor a dolgozói lét mindannyiunk számára jelent valamit. És ha így van, akkor bizonyára arra is kíváncsiak vagyunk, milyen szerepe van a munkának Isten nagy történetében. Függetlenül attól, hogy mit dolgozunk, mennyit tettünk-tanultunk érte, szeretjük-e a munkánkat, vagy hogy a világ szemében rendelkezik-e hozzáadott értékkel.

Talán furcsállhatjuk, hogy a szerző túl sok üzleti életből vett példával él, de ez nem róható fel neki annak tudatában, hogy a Redeemerben jelentős réteget képviselnek az onnan érkezők. Remekül alkalmazza viszont Luther Márton és Kálvin János gondolatait, hiszen a 16. századi reformáció átkeretezte a hivatás fogalmát, és minden munkára kiterjesztette a papi szolgálatokon túl.

Nyűgként éled meg a hétfő reggeleket? Szomorúan veted oda a családodnak, hogy ma mi történt „a melóban”? Keresed, de nem találod Isten útmutatását a munkádban, esetleg azt szeretnéd tudni, hogyan tudsz a társadalom hasznára válni abban, amit végzel? Lelkipásztorként útmutatóra vágysz, hogyan lehet a gyülekezeti tagok munkája az evangélium hirdetésének eszköze? A Hivatás és elhívás mindezekre a kérdéseidre választ fog adni.

Dezső Attila könyvajánlója a parokia.hu oldalon jelent meg 2025. augusztus 26-án.

„Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek.” (Kolossé 3,23). Ez az ige olyan, mint egy titkos ajtó a mindennapok szürke folyosóin, feltárja, hogy a munkánk – bármilyen szerénynek vagy jelentéktelennek tűnik is – Isten színe előtt  történik. A hajnalban felgyúló villanyfény a pékségben, a tömegközlekedés forgatagában fáradtan nyíló laptop, a gyerekek zajától zsibongó iskola, a kórházi folyosón szaporázó lépések mind-mind helyszínei lehetnek annak a szent liturgiának, amely az élet szövetében bontakozik ki.

A hívő ember munkája nem csupán kenyérkereset, hanem szövetség, részvétel Isten teremtő és helyreállító művében.

Ahogy a magvető hite a földbe hulló magban rejlik, úgy  a hivatás méltósága is abban a hitben gyökerezik, hogy amit teszünk, nem vész el, hanem az Úr szőlőjének termésévé válik. Az irodai íróasztalok kékes fényében, a műhelyek olajos csöndjében, a kórtermek hajnal előtti félhomályában és az otthoni laptopok zizegő ventilátorai mellett ugyanaz a kérdés kísért: mire való mindez? Vajon a munkánk több-e, mint fáradság és bér, előléptetés vagy csalódás, határidő, esetleg hétvége?  

Timothy Keller és szerzőtársa, Katherine Leary Alsdorf könyve, a Hivatás és elhívás olyan iránytű, amely a hétfő reggelek térképén is északra mutat. Nem csupán vallásos vigasz, inkább világos, józan és mégis felemelő útmutatás arra, hogyan talál vissza a munka az  evangélium tágas terébe, a teremtés méltóságába, a bűn miatti törés realitásába és a megváltás  helyreállító örömébe. 

Ez a kötet nem egy lelkesítő szónoklat a teljesítményről, sem vakhitű optimizmus a karrierrel  kapcsolatban. A szerzőtársak úgy beszélnek a munkáról, ahogyan a Biblia beszél az életről: józan realizmussal és reménnyel. A könyv egyik nagy erénye, hogy a „miértek” és „hogyanok”  szövésében nem hagyja el az olvasót, egyszerre tár fel nagy, teológiai panorámát, az emberi  munka teremtésbeli küldetését, és kínál finom, mindennapi gyakorlatokat. A munkát nem  menekülési útvonalként, de nem is bálványként láttatja, hanem mint a szeretet egyik  módozatát, amelyen keresztül a világ, közvetve is, áldást kaphat. 

A szerzők kulcsfogalma a „szolgáló munka”. A modern önmegvalósítás mítoszával szemben azt állítják, akkor válik a szakmai élet szabaddá és gyümölcsözővé, ha kilépünk az énközpontú körforgásból, és a munkát a másik javára végzett szolgálatnak tekintjük.

Ez az  elmozdulás nem moralizálás, hanem felszabadulás, a teljesítménykényszer szorítása enged, a láthatatlan összehasonlítások – rangok, fizetések, címek – háttérbe csúsznak, és előtérbe kerül a mesterség tisztelete, a felelősség, a pontos, szép munka öröme. Az „istentisztelet hétfőtől péntekig” képe nem jámbor frázis, a hivatás szentté válik és nem a szent dolgok válnak hivatássá. 

A könyv teológiai gerince klasszikus és tiszta, bibliai igével alátámasztva és megerősítve minden állítás. A teremtés fényében a munka méltóság, Isten maga munkálkodik és az embert úgy helyezi az Édenbe, hogy művelje és őrizze. A bűneset miatt a munka fáradtsággal,  hiábavalósággal és töréssel telítődik, a megváltás pedig nem szökés e világból, hanem gyógyulás a közepén, Krisztusban új szív és új indulat ébred, és a munka terében is megszületik az irgalom, az igazság, az igazmondás, az alázat és a kitartás etikája. Végül a  helyreállítás ígérete azt jelenti, Isten nem pusztítja el a teremtést, hanem megújítja, ezért a hívő  ember munkája, még ha töredékes is, elővételezi azt a világot, ahol a dicsőség és a tisztaság lesz a közrend. 

Keller bibliaképei sosem didaktikusak. Józsefet nem csupán „siker-sztorinak” látjuk, hanem  az igazgatás és bölcs kormányzás példájának. Dánielt nem csupán bátornak, hanem  munkahelyi integritásában hűségesnek. Priszcillát és Akvilát nem csupán vendégszeretőnek,  hanem olyan kézműveseknek, akik szakmai jártasságuk és kapcsolati tőkéjük révén szolgálják  az egyház ügyét. A szerzők rámutatnak, a munka terepe missziós tér, de nem úgy, hogy munkaidőben hittérítünk, hanem úgy, hogy jól, igazul és szépen dolgozunk.

Az evangélium  jelenléte a minőségben és a jellemben testet ölt. 

Az általános kegyelem protestáns tanítása, amely a könyv egyik visszatérő hívószava, felszabadító távlatot ad. Isten jó ajándékai a nem hívő szakemberek kezén át is elérik a világot. Ez a nézőpont egyszerre alázatra és partnerségre hív, a keresztény orvos tanulhat egy kiváló,  de nem hívő kollégától, a hívő mérnök együttműködhet a közjóért olyanokkal, akiknek világnézetében nem osztozik. A különbségeket nem elmossa a könyv, de nem is merevíti  frontvonallá, a közjó keresésében kínál meggyőző, elmélyült kereteket. 

A fejezetek sokszor a modern ember sebeit érintik. A kiégés, a fáradtság, amely már nemcsak  testi, hanem egzisztenciális, nem pusztán időgazdálkodási hiba, hanem gyakran  bálványképzés, amikor a munka identitássá merevedik. A könyv ellenmérge a szombat, isteni  ritmus, amely visszaállítja a rendet.

A pihenés nem jutalom, hanem hitvallás, azt mondjuk vele, hogy a világot nem mi tartjuk fenn.

A szombatból következik az a kegyelem is, amely engedi,  hogy határaink legyenek, hogy nemet mondjunk a mértéktelen feladatvállalásra, hogy a munka  „jó” legyen, nem pedig „minden”. 

A könyv ugyanakkor messzire lát az etikán túl is, hivatás és identitás finom különbségét elemzi. A hivatás nem magánmítosz, hanem meghallott és elfogadott megbízatás; olyan közösségi valóság, amelyben a talentum, a közösség szüksége és Isten dicsősége találkozik. E  három kör metszetében – ajándék, szükség, dicsőség – születik meg az a tér, ahol a munkánk  nemcsak rólunk szól. Ezért a hivatás nem azonos a szenvedéllyel, olykor a szerelem lassan  érkezik, a szolgálat pedig előbb kér hűséget, mint érzést. 

A szerzőpáros nyelvezete közérthető, (a magyarításnak is betudható mindez), mégis mély. Éppúgy megszólít egy gyárban műszakot vezető mestert, mint egy jogi irodában határidők  között élő ügyvédet, egy iskola folyosóján a zajban úszó tanárt, vagy egy fiatal informatikust,  aki a képernyőn absztrakt architektúrákba önti gondolatait. A könyv vitapartnere a magyar valóságnak is, a szétszabdalt figyelemnek, a külföldre sodródó tehetségek honvágyának, a közszolgálat fáradtságának, a vállalati világ „mindig online” kísértésének. Nem egyszerű receptekkel válaszol, hanem erényekre tanít, megbízhatóságra, igazmondásra,  igazságszeretetre, bátorságra, kitartásra és szelíd kreativitásra. 

Lelkipásztoroknak, gyülekezeti vezetőknek különösen értékes a könyv látköre. A  hétköznapok, a hétfő teológiája, nem zárójel az istentisztelet körül, hanem annak kiteljesedése.  A könyv arra biztat, hogy az igehirdetésben helye legyen a mesterségek nyelvének, hogy a pásztorlás figyelme a munkahelyi döntések dilemmái felé forduljon, hogy a gyülekezet ne  csupán „önkéntes feladatokat” osszon, hanem elismerje és megerősítse a hívek hivatásában  végzett szolgálatát. Az „egész gyülekezet a városért” nem szlogen, diakóniai érzékenység, amely számol a rendszerekkel, intézményekkel, kultúrával és nem retten meg attól, hogy  ezekbe a terekbe Krisztus szelíd uralmának logikáját vigye. 

A könyv kitekint, párbeszédet folytat a nagy protestáns örökséggel is, Luther „Beruf”- gondolatával, amely a hivatást a háztartás, a szakma és a közélet szövetében érti. Kálvinnal,  aki a gondviselés fényében beszél a rendről és a mértékről. A neokalvinista látással, amely emlékeztet, hogy Krisztus uralma kiterjed az élet minden terepére s a huszadik századi gondolkodók felismeréseivel, akik a munka és a kultúra kapcsolatát újraértékelték. Ez az  ökumenikus tágasság nem eklektika, az evangéliumon állva válogat és építkezik, hogy a hívő  olvasó a maga pályáján szakmailag kiváló, emberileg megbízható, lelkileg szabad legyen. 

Miben segít ez a könyv ma, a bizonytalanságai között? Segít kimondani, hogy a munkahely nem aréna, ahol mindenki mindenki ellen küzd. Nem is színpad, ahol szerepeket kell  játszanunk. A munka közösség, kapcsolatok finom hálója, ahol döntéseinknek súlya van. Újra megtanít kicsiben gondolkodni, felelősen írni egy e-mailt, tisztán könyvelni, nem szépíteni a jelentést, időben hazamenni és nagyban álmodni. Termékekről, szolgáltatásokról,  intézményekről, amelyek ténylegesen jobbak, igazságosabbak, emberségesebbek. A könyv nem a gyors siker ígéretét adja, hanem iránytűt, ha eltévednénk, visszataláljunk. 

Ha kedvcsinálóként kell egyetlen mondatban összefoglalni: ez a kötet annak örömhírét hirdeti,  hogy a munka értelme nem bennünk, hanem Istenben van, ezért nem is vész el, ha kudarc ér bennünket.

Nem ragad el, ha siker kísér és nem marad magára, ha egyedül dolgozunk, mert a Szentlélek az, aki a legszürkébb feladatot is áttetszővé teheti. Ritkán találkozunk olyan  könyvvel, amely egyszerre hív megtérésre és bátorít szakmai bátorságra, amely egyszerre  tiszteli a mesterség titkát és a lélek csendes mozdulásait. A Hivatás és elhívás ilyen könyv. 

Olvasás közben érdemes lassítani. Engedni, hogy egy-egy fejezet után kérdéseket tegyünk fel  magunknak, mit jelent a szakmámban szolgálva dolgozni? Melyik bálvány hívogat a  munkahelyünkön, a státusz, a pénz, a kontroll? Hol kell határt húznunk, hogy a szombat öröme  visszatérjen? Kinek a javát szolgálja a projektünk, a döntéseink, a kutatásaink?  

Érdemes együtt olvasni házastárssal, barátokkal, munkatársakkal vagy gyülekezeti körben,  mert a hivatás közösségi hívás is, a másik ember tükrében tisztábban látjuk saját utunkat. A  könyv segít térképet rajzolni, a talentumaink, a világ szükségei és Isten dicsősége  metszéspontjában kirajzolódik az a mező, ahol érdemes időzni. 

Aki szolgálatban áll – lelkész, diakónus, oktató, ifjúsági vezető –, különösen hálás lesz ezért a  kötetért. Nem programot ajánl, hanem szemléletet. Megtanítja, hogy a gyülekezet nem a  vasárnapra szerveződő közösség, hanem a hét egészére küldött nép, hogy a vasárnapi asztal  körül elhangzó áldás hétfőn a tárgyalóasztalnál, a munkapadon, a betegágy mellett válik testté.  És aki kétkezi munkában fárad – pék, sofőr, ápoló, kertész, gépkezelő –, az azt fogja felfedezni, az ő munkája nem alacsonyabb rendű – a menny logikája szerint a hűség és a szeretet a  rango(so)kat felülírja.

A kötet szövege tiszta, gördülékeny fordításban, gondos kiadói kézzel érkezik el hozzánk a Harmat és a Kálvin kiadók közös gondozásában, Szabadi István fordításában. Vegyük hát kézbe ezt a könyvet és ne azért, hogy még egy önfejlesztő cím kipipálható legyen a listán, hanem hogy a mindennapi munkánk visszanyerje a maga igazi fényét. Hogy megtanuljuk, a jó munka nem zajos önigazolás, hanem csendes istentisztelet. Nem menekülés a világból, hanem hű jelenlét benne. S hogy a hétköznapok apró döntéseiben, kimondott igazságban, pontos  számban, gondos kézmozdulatban, türelmes figyelemben már most felragyogjon valami abból  a világból, amelyet Isten készít a szeretőknek. Ez a könyv ehhez ad bátorságot és eszközt, s  talán egy új, szelíd hétfő reggeli ígéretét is. 

A munka így többé nem lánc, amely lehúz, hanem kapocs, amely összeköt a Mindenhatóval  és embertársainkkal.

Ha Isten kezében tudjuk azt, amit végzünk, akkor a hétköznap nem válik  kiüresedett robottá, hanem az isteni szeretet rejtett színterévé.

A végső reménység pedig az,  hogy eljön a nap, amikor minden emberi erőfeszítés, amelyet az Úrnak szenteltünk, beépül az újjáteremtett világ dicsőségébe. Akkor majd kiderül, hogy a pontosan leírt sor, a tisztességesen  elvégzett műszak, a gondosan kimondott szó és a hűségesen végzett szolgálat mind egyetlen  nagy mozaik része volt. És ebben a mozaikban az Úr Jézus Krisztus arca ragyog fel, aki által minden fáradság értelmet nyer, és minden munkánk örökkévaló gyümölccsé válik. 

Turczi Árpád

A könyvismertető a 777 blogon jelent meg 2025.09.16-án.