Fontos tükör ez nekünk, nagyerdeieknek: a gyülekezet és a tagok továbbfejlődéséhez, a missziói parancs betöltéséhez elengedhetetlen az Ige mérlegére tett önértékelés. Ugyanis a Szentírás nyomán kialakított, legjobb szándékú tervek is félrecsúszhatnak gyarlóságaink miatt, de az igények is módosulhatnak a változó közéleti, társadalmi és gazdasági környezetben. A tudatosság, a múltbeli lépéseink értelmezése és a jelen helyzet elemzése elengedhetetlen feltétele a missziós jövőkép felrajzolásának is.

Rólunk, nagyerdeiekről szól ez a könyv. Az elmúlt két évtized örömeiről, közös munkálkodásáról. Hála Istennek, ismerősek ezek számunkra, hiszen együtt éltük át, és a szerző is folyamatosan szólt minderről: prédikációkban, előadásokban, a Szivárvány cikkeiben, a közegyházi sajtóban megjelent írásaiban. De nemcsak Püski Lajos korábbi szavaira ismerhetünk a könyv lapjain, hanem a sajátjainkra is, hiszen a majdnem 100 korábbi cikkből idézettek közel fele mintegy 35 gyülekezeti tagunk vallomásából származik.

Számvetés e munka. Ami nem volt érthető korábban számunkra, aminek a folyamatos tudatosítás ellenére sem láttuk megfelelően az összefüggéseit, az ebben a könyvben jól követhető rendszerré válik a lelkészházaspár és a gyülekezet vezetősége missziós gondolkodásának egészében. Ha a könyv ívét megértjük, a mi látásunkban is helyére kerülhet a megtérésre hívás, a keresztség, a konfirmáció és a hitben való elmélyülés fontossága; az istentisztelet, a bibliakörök, a nagytáborok, az András-szolgálat, a hajléktalan-étkeztetés, a gyermek- és ifjúsági munka, a házassággondozás, a kismamakör, a zenei élet, valamint a sokféle munkatársi közösség szerepe a misszióban.

Szükséges e könyv más gyülekezetek számára is, egyházvezetőknek és missziológusoknak, akik az itteni példákat figyelembe véve, módosítva és megtartva, a gyakorlati tapasztalatainkból is tanulva, azokat adaptálva vehetik figyelembe: úgy, mint egyfajta, jól működő modellt – természetesen más érvényes minták mellett.

Fontos gyakorlati kézikönyv tehát a református és az egész keresztyén missziói gondolkodás számára. Olyan koncepciós keret, amely biblikus alapú, illeszkedik a magyarországi, nagyvárosi helyzethez, a gyakorlatban is jól kipróbált, és a változó elvárásokhoz igazított áldásos megvalósulásról tesz bizonyságot.

Fazakas Gergely
Szivárvány – A Debrecen-Nagyerdei Református Egyházközség lapja 2013/4

 

Emellett egyházunk döntéshozó testületének, a Zsinatnak és egyéb egyházi fórumoknak évekkel ezelőtti elhatározása az, hogy tegyük asztalra azokat az élő egyházi gyakorlatokat, amelyek működőképességüket igazolták és egyértelműen hozzájárulnak Isten Országa építéséhez.
Így, mint kipróbált módszerek, váljanak közkinccsé egyházunk gyülekezeteiben! Ez a könyv ebbe a sorozatba illik, s méltán foglal ott helyet.
A mű értékét sok más mellett az adja meg, hogy a címben vállalt folyamat elméleti és gyakorlati síkon is bemutatásra kerül. Ez egy széles látókörű és koncepciózus gyülekezetépítési rend, amellyel egy olyan missziói alapelv kerül bemutatásra és igazolásra, amelyet korunk embere eléréséhez, mint missziói módszert szép eredménnyel alkalmazhatunk.  
Komoly felismerése és őszinte megnyilatkozása a szerzőnek az, hogy kortársainkat az érdeklődés vonatkozásában is vizsgálnunk kell, s vállalni azt a valóságon alapuló megállapítást, hogy korunk kultúrájában az Isten, a Biblia, az egyház iránti érdeklődés felkeltése is missziói feladat. Egyértelműen tárja fel azt, hogy itt az egyház gyülekezeteiben, tagjaiban és szolgálóiban való puszta megjelenése döntő. Már az érdeklődés felkeltés módszertana is megfogalmazódik, hogy aztán az evangélium irányába felkeltett érdeklődésű emberek bekapcsolódhassanak abba az egyszerre bibliailag igazolható és ma is kompetens gyülekezeti struktúrába, amelynek hitre segítő, abban megerősítő fokozatai, lépései kerülnek megfogalmazásra.
Kiemelkedő értéke az a felismerés, amely egy mellőzött bibliai, missziói alapelv újrafelfedezését adja, miszerint nem elég a hitre segítés szolgálata, hanem a missziói parancs értelmében a tanítvánnyá tételig kell eljutni. A reformátorok által újra felfedezett és megfogalmazott egyetemes papság elvének praktikuma ebben a folyamatban a kezdetektől a végkifejletekig nyomon követhető. Tanulható és tanítható a gyülekezetben kialakított türelmes, céltudatossága mellett célirányos szolgálatsorozat, amelyben a megszólítottaknak időt hagy a megfontolásra, a hitbeli döntés meghozatalára, s olyan elköteleződésre segíti a gyülekezethez kapcsolódó tagokat, amely során nem sérül az ember szabadsága. Mert a nagyerdei gyülekezethez való tartozás szolgálatra való elkötelezést is jelent. Ez nem kényszerítő, erőszakos rábeszélésen alapuló elkötelezés, hanem a Krisztus követés részét jelentő önkéntes szolgáló élet. Így a gyülekezet missziói módszerének kiindulópontja az érdeklődés felkeltése, végpontja pedig a tanítvánnyá válás. Amely azt jelenti, hogy minden egyes új tag olyan tanítvány, aki küldetésének tarja másokban az érdeklődés felkeltését, s így nem fogyasztó tagság a gyülekezeti tagság, hanem szabad, szolgáló keresztyén élet. Ez a magyarázata a gyülekezet dinamikus fejlődésének, és nem egyszerűen a nagyvárosi kulturális közeg, demográfiai adottságok. Ezzel választ adhatunk a kételkedőknek, akik a mű alapos áttanulmányozása után még mindig azt mondják, igen, de hogyan? Vagy nem, mert ez speciális helyi sajátosságokon alapuló módszer. Ez itt egy gyülekezet több mint két évtizedes működésén kipróbált, természetesen megélt és kiérlelt gyakorlat dokumentálása.
Megmutatkozik az is a könyvben, hogy a kezdeteknél is jelen van egy missziói koncepció, melynek alapja az a látás, hogy a gyülekezet nem azért van, hogy a vallás egy adott formáját megjelenítse a társadalomban, esetleg, hogy a szokásos keretek között egzisztenciát teremtsen egy-két lelkipásztornak, hanem azért él a gyülekezet, mert Istentől való mandátummal rendelkezik az embermentés szolgálatában. A kezdeteknél megfogalmazott és folyamatosan szem előtt tartott missziói látás azonban bírja azt a nyitottságot, hogy a folyamatos társadalmi és kulturális változások és az ezek okozta kihívások idején minden esetben korszerűen képes megjeleníteni az evangélium kizárólagosságát. Olykor azzal a visszalépni tudással is, hogy a helyesnek ítélt módszerekről, alkalmakról, körülményekről le kell mondani az újabbak megtalálása érdekében.
A gyülekezet élete, a hozzá kapcsolódó alapelvek időbeliséget követve lineálisan mutatják be azt, amit „nagyerdei modellnek” nevezhetünk el, mégis egy szép kört alkotnak. A kész modell nem erőlteti rá magát egyetlen más gyülekezetre sem, de a tematizált alapelvek és megfogalmazott definíciók kimozdítanak a tétovaságból és az egyházépítés tradicionális védvonalából. Ha úgy tetszik, kérdőre vonnak, de egyben inspirálnak is. Ezt csak betetézi és a hárítás reakcióját lefegyverezi, hogy a könyvben leírt „nagyerdei menetrend” nem papíralapú találmány, hanem minden gyülekezetépítési lépés és eredmény mögött egy-egy emberarc, egy-egy valóságosan életesen működő kiscsoport és a könyvben megragadó módon személyesen megszólaló már szolgálatra elköteleződött, többnyire valamikori érdeklődés felkeltésben megszólított bizonyságtevő áll.
A két évtizedes gyülekezetépítési mechanizmus arra is megtanítja a tanulás indulatával olvasót, hogy a fejlődő gyülekezeti élet igényli és alakítja ki magának a struktúrákat, és az infrastruktúrát is, nem pedig fordítva! A nagyerdei gyülekezeti virág az élet természetességével Isten Szentlelke irányításával és emberi szakszerű és lelkes szolgálatok által kifejlődött és él, és ezt azok az emberek alkották, alakították, akik ma is részei és részesei a papíron is megrajzolható modellnek és nem egy előre megrajzolt képhez rendeltek életeket! Csak így, a gyülekezet temploma úgy lett gyülekezeti komplexum, hogy belenőttek csoportok, olykor kinőtték a falakat, s ehhez méretezve, stilizálva formálták a valóságos gyülekezeti élet szükségleteinek megfelelően mértékletesen, és éppen ezért értékesen is.
Az írás és a mögötte párhuzamosan futó események kontrolljaként folyamatosan ott állnak a Szentírás és Hitvallásaink mint eligazító források, és többnyire a történések után mintegy igazolásként a gyülekezetépítési szakirodalomban megfogalmazott módszertani útmutatások, amelyekkel egy-egy szakaszban, s azt követően megerősödhetett a gyülekezeti életfolyamat.
Érdeklődéstől elköteleződésig. A műben stációról stációra járhatja végig az olvasó egy valóságos 20−21. század fordulóján élő gyülekezet ünnep és hétköznapjaiban az élő, növekvő gyülekezet valóságát.

Dr. Gaál Sándor (Ramocsaháza)

Sokak biztatására közel negyed évszázados gyülekezetépítő tapasztalatait teszi közzé egy olyan gyülekezettel kapcsolatban, amely megújulva a növekedés jegyeit mutatja, miközben fiatalodik.
A háttérben természetesen kemény munka és koncepciózus lépések hatalmas sorozata áll. „…a hitet nem lehet örökölni, hanem mindenkiben be kell érjen a személyes hitbeli döntés” – vallják. S ennek megfelelően gyermekek és fiatalok hitre jutásának segítéséhez eszközül használják a hitoktatást, a tinédzser korúak konfirmációját, a havi rendszerességgel tartott családi istentiszteleteket, az ifjúsági csoportokat. Felnőttek esetében is színes a paletta: átriumi beszélgetésre hívogatnak, érdeklődők számára is tartanak istentiszteleteket (András-szolgálat), többlépcsős folyamatú evangelizációkat (személyre szóló előkészítés és igei megszólítás, bizonyságtétel, döntésre hívás és személyre szabott utógondozás) és bibliaiskolát. Megtapasztalásuk szerint: „A gyülekezetre mindig nagyon bátorító hatással van a felnőtt konfirmálók fogadalomtétele.”
Az ifjaknak a gyülekezet életébe való bekapcsolása kapcsán a szerző hangsúlyozza a segítségnyújtás szükségességét, hogy a konfirmáció ne „kámformáció” legyen. A gyülekezet életében nagy szerepük van a különféle csoportos foglalkozásoknak, szinte úgy is lehet mondani, hogy a gyülekezet a csoportjaiban él: kismamakör, házaspári és bibliakörök, házi bibliakörök, nyugdíjas szeretetkör. Püski Lajos rámutat: „Egy kiscsoportnak addig van létjogosultsága a gyülekezetben, amíg egy konkrét, egyént és gyülekezetet is építő igei funkciót teljesít. Ha ez a funkció már nem valósul meg, akkor frakcióvá válik, és elveszti létének bibliai jogosultságát.”
A gyülekezetet egy szimfonikus zenekarhoz hasonlítja, „ahol sok, különböző hangszeren játszó ember van együtt”. Életének szervezését a presbitérium végzi, mégpedig a következő bizottságok segítségével: missziói, diakóniai, programszervező, gazdasági, műszaki, tájékoztatási és számvizsgáló. A váratlan és sürgős esetek megoldására pedig a bizottsági elnökökből felállított operatív bizottság hivatott.
A konfliktusok kezelésére, amelyek akár kommunikációs hibákból is előadódnak, a legjobb módszernek a megelőzést tartják. A közösségben a tettvágy megnyilatkozásakor fontos látni, hogy szereplésvágy, egyéni érvényesülés vagy valóságos szolgálatkészség-e a motivációs tényező, és hogy beleillik-e a gyülekezet missziói sodorvonalába. A missziós cél ugyanis „az emberek megtérése, megszentelődése és szolgálatba állításának segítése”. És a már hívő embert nem evangelizálni kell, hanem szolgálatba állítani – vallja a szerző.
A nagyerdei gyülekezet alapelve, hogy kész „minden olyan közösséggel együttműködni, amely a teljes Szentírás alapján áll és szolgál, és gyülekezetben gondolkozik, hogy az evangélium terjedjen”. A tájékoztatásra Szivárvány címmel gyülekezeti hírlevelet jelentet meg, és nagyon jó tapasztalatokat szerzett a többgenerációs nagytáboraival. Elemi katasztrófák idején kész másoknak anyagi segítséget nyújtani, és még külmissziós szolgálatba is küldött munkatársat (Pápua Új-Gui-neába), akit havonta egy kezdő pedagógusi fizetéssel támogatott.
Püski Lajos nagyon fontosnak tartja a szeretetteljes, de határozott vezetést. „A vezető lelkész egyik feladata, hogy látást, irányvonalat adjon, a másik pedig annak munkálása, hogy minden munkatárs lelkesen egy irányba húzzon, mert a gyülekezetben egymást kiegészítő szolgálatokban fáradozunk.” A vasárnap délutánonként tartott zenés áhítatok kapcsán megjegyzi: „Minden szolgálat szereplés is, de nem minden szereplés szolgálat...” A nagy különbséget a lelkiség adja.
A kötethez Steinbach József dunántúli püspök írt ajánlást, hadd idézzünk belőle egy részt: „Nagyon örülök ennek a fontos kötetnek. Egyrészt azért, mert gyülekezetépítéssel foglalkozó szerény hazai irodalmunkat jelentősen meggazdagítja ez a munka. Másrészt azért örülök, mert ez a kötet bibliai, teológiai, missziológiai megalapozottsága mellett mai kérdésekre ad gyakorlati, világos, szemelvényekkel is alátámasztott válaszokat, így nemcsak lelkészek és más szakemberek, hanem gyülekezeti tagok számára is áldott olvasmány lehet. Harmadszor azért is nagy az örömöm, mert ez a tanulmány egyértelművé tette azt a tapasztalatomat, hogy ahol a gyülekezeti lelkipásztor szívügyeként végzi a munkáját, és azt teszi, ami a dolga, nem pedig ezernyi más pótcselekvésbe menekül, ott az Isten ad áldást, látható növekedést; ezt nemcsak városi gyülekezetekben, hanem egészen kicsi, már eltemetett gyülekezetben is megtapasztaltuk.” Legyen így minél több gyülekezetünkben!
A. Kis Béla
Kálvinista Szemle 2014. július-augusztus