Az én evangéliumom szerint
Wright, Tom

Az én evangéliumom szerint. Mit mondott Pál apostol valójában?

Tom Wright (vagy másként N. T. Wright, szül.1948) az egyik legismertebb kortárs újszövetséges teológus, számos könyv és publikáció szerzője,a St. Andrews-i Egyetem professzora.
Klasszikus, először 1997-ben megjelent könyve Pál apostol teológiájának értelmezésével, illetve közelebbről is a megigazulás jelentésével foglalkozik. A hagyományos szemléletet, illetve egyes népszerű megközelítéseket megkérdőjelezve mutatja be a megtérése előtti és utáni Pált, illetve arra a kérdésre keresi a választ, hogy „mit mondott az apostol valójában”. Amellett érvel, hogy Pál teológiájának nem a középpontja volt a hit általi megigazulás, hanem a valódi központból, az „evangéliumból”, vagyis Jézus halálának és feltámadásának örömhíréből, és Krisztus Úrrá magasztalásából fakadó teológiai következtetés.

2 200 Ft
1 870 Ft
ISBN: 9789635583966
Translator:
Görgey Etelka
Format:
A/5
Dimensions:
135×197 mm
Binding:
kartonált
Pages:
216
Publication date:
2018

Kattintson egy oldalra a nagyobb méretben való megtekintéshez.
Húzza a képet balra vagy jobbra a lapozáshoz.

imageimageimageimageimageimageimageimageimageimageimageimageimageimage

Ajánló a Collegium Doctorum 2018/2. számában


Tom Wright saját bevallása szerint könyve nem akar teljes Pál-tanulmány lenni (8. o.), ugyanakkor mégiscsak azzal az igénnyel lép fel, hogy eloszlassa a Pálhoz kapcsolódó félreértéseket és félremagyarázásokat.

Bővebben

 A szerző véleménye szerint a félreértések alapvető oka, hogy a kutatók rossz kérdéseket tesznek fel, majd megvádolják Pált, hogy nem ad világos választ ezekre (11. o). Olvasva e sorokat, joggal vetődhet fel bennünk a kérdés, miért lenne más a szerző maga? „Naivitás lenne a részemről, ha azt képzelném, hogy egyedül nekem sikerül elkerülnöm hasonló csapdákat” – vallja be Wright (12. o.), és az olvasó teljes mértékben egyet is érthet ezzel a kijelentéssel, ha tovább olvassa a könyvet…
A könyv első fejezetében (11–26. o.) kutatástörténeti áttekintést kapunk Pál teológiájának vizsgálatáról. Ennek a fejezetnek nagy előnye, hogy röviden összefoglalja néhány kutató álláspontját Pálról, ugyanakkor a kiválasztott tudósok egyértelműen csak roppant szűk keresztmetszetét adják annak a hatalmas 20. századi irodalomnak, amely Pál életművével foglalkozott. Az viszont már ebből a rövid áttekintésből is egyértelművé válik, hogy Wright azon kutatók közé tartozik, aki a hellenizmus kultúrájának hatását szinte teljesen negligálni kívánja az apostol teológiájának megértésében. Az áttekintés végén megfogalmazza könyve célját is a „Mai kérdések” cím alatt, amit négy nagy témakörben határoz meg: történelmi, teológiai, exegetikai és alkalmazásbéli kérdések.
A 2. fejezet Pál történeti alakját kívánja felvázolni (27–42. o.). Már rögtön itt felmerülhet az olvasóban egy markáns kérdés: miért van az, hogy miközben a szerző az Apostolok Cselekedeteit még olyan kérdésekben is megbízható forrásnak tekinti Pál életrajzának felvázolásában, amelyekről az apostol saját leveleiben egy szó sem esik (pl. ott volt István megkövezésénél), ugyanakkor az ApCsel 22,3 közlését, miszerint a hilléli iskolához tartozó Gamáliélnél tanult, nem fogadja el – sőt erre a helyre nem is utal Gamáliél kapcsán, csak az ApCsel 5,34–39-re. Hogy miért? Mivel Wright koncepciója szerint Saul a radikálisabb Sammaj iskolájához kellett tartozzon: „ő Sammaj követője is volt, keményvonalas farizeus, akit ma militáns szélsőjobbosnak tartanánk” (28. o.). Miközben akár még el is fogadhatnánk ezt az állítást, meggyőző bizonyítékot a szerző véleményén kívül nem találunk igazolására a könyvben. Kortörténetileg ugyancsak nagy kérdés lehet számunkra, ha a Sammajt követő farizeusok „szélsőjobbosok” voltak, akkor hova tartoztak a zélóták és a sikáriusok? Esetleg ők a szélsőbal képviselői lettek volna, és a két szélsőség összeért a történelemben, hiszen Sammaj követőit is azok közé sorolja Wright, akik szent háborút akartak folytatni a pogányok ellen (29. o). Sajnos ezek csak feltételezések maradnak a részünkről, mert erről a két csoportról nem sok szó esik a továbbiakban. A szent háború teológiai megalapozásaként az egyik fő érv, hogy Sammaj iskolájában erőteljesen megjelent az a nézet, miszerint Isten hamarosan uralkodni fog az egész világon, „a gonosz egyszer s mindenkorra vereséget szenved, Izráelt, vagy legalábbis azokat a zsidókat, akik hűségesek voltak Izráelben, az egy, igaz Isten saját, igaz népének ismeri el” (34. o.). Valóban létezett ez a meggyőződés ebben a korban, ezt nem lehet megkérdőjelezni, például Qumránban is, a qumrániak mégsem kezdtek el fegyverrel harcolni, tehát önmagában ez a gondolkodás nem alapozza meg a tettlegességet.
Összességében úgy vélhetjük, a Pál korabeli zsidóságot gondolkodásuk szerint csupán két csoportra, a Hillélt és Sammajt követőkre felosztani a probléma túlzott leegyszerűsítése. Ami pedig azt az állítást illeti, hogy Pál Sammaj követője lett volna, nem más, mint puszta feltételezés, amit törté¬nelmi tényekkel megalapozni nem lehet, ellenben jól illik Wright prekoncep¬ciójába. Arról nem is beszélve, hogy ha valaki elolvassa Pál életének erről a szakaszáról szóló összefoglalást (38k o.), akkor az ebben kirajzolódó ember sokkal inkább tűnik a zélóták körébe tartozónak, mint farizeusnak. Persze elképzelhető, hogy Wright a zélótákat a Sammajhoz tartozó iskola tagjainak tekinti, de ezt az állítást sehol nem fogalmazza meg, mint ahogyan bizonyítani is nehéz lenne…
A következő alfejezetben Pál megtéréséről olvasunk. Ez a fejezet alapvetően azt a sokak által képviselt álláspontot fogalmazza meg, hogy az apostol azt a fajta (radikális) gondolkodást viszi tovább, ami megtérése előtt már a sajátja volt, de immár Krisztus evangéliumát hirdetve. Ugyanakkor itt is csúsztat Wright, hiszen a keresztyéneket egy homogén csoportnak állítja be, akik kritizálták a Tórát és a Templomot (41. o.). Ez pedig egészen egyszerűen nem igaz! Az ApCsel tanúságtétele szerint már a korai időkben két fő ág jelenik meg a keresztyének között, a hellenista zsidókeresztyének és a zsidókeresztyének csoportja. Az elsőről a szerző említést sem tesz, viszont általános érvényűnek tekinti álláspontjukat a keresztyének első generációjában. Az ApCsel tanúságtétele szerint azonban ez nem így történt. A hellenista zsi-dókeresztyének valóban radikálisabb álláspontot fogalmaztak meg a Tórával és a Templommal szemben (lásd István és köre), mint az a zsidóságon belül megszokott volt, éppen ezért elüldözik őket Jeruzsálemből, de a Tizenkettő maradhatott (ApCsel 8,1). Vagyis nagy valószínűséggel Pál ezekre a hellenista zsidókeresztyénekre koncentrálhatott, mint ahogyan a zsidóságon belül is ez az ág volt igazán nehezményezett és nem önmagában Jézus tanítványai, akik továbbra is részt vettek a templomi kultuszban, és megünnepelték a zsidó ünnepeket, tartották a Tóra előírásait stb. Ha ez nem így lett volna, semmi szükség nem lett volna az apostoli konventre (ApCsel 15), ahol éppen e két irány megbékéltetése volt a cél.
Itt sem történik tehát más, mint hogy Wright tovább vezeti a saját prekoncepcióját. Miközben számos értékes megállapítást is tesz Pál megtéréséhez kapcsolódóan (pl. „[r]ájött, hogy az egy, igaz Isten azt cselekedte meg a Názáreti Jézussal az idők középpontján, amiről ő úgy vélte, hogy majd csak az idők végén fog Izraellel megtörténni” 40. o.), sajnos ez a fajta egyoldalúság elhomályosítja ezeket az egyébként kiváló és fontos gondolatokat.
A könyv 3. fejezete (43–69. o.) talán a legjobban használható rész a könyvön belül. Ebben Wright azt fejti ki, hogy Pál gondolkodásában nem megkérdőjelezhető az Izráel egy Istenébe vetett hit. Vitathatatlan, hogy az apostol nem új vallást alapított, számára Jézus Krisztus Atyja és Ábrahám, Izsák, Jákob Istene ugyanaz. Ennek kifejtése után a szerző áttér az „evangélium” kife¬jezés értelmezésére (44–66). Közismert, hogy az „evangélium”, pontosabban az „én evangéliumom” kifejezés roppant hangsúlyos Pál gondolkodásában, mint ahogyan az is, hogy a korabeli ember az uralkodótól érkező örömhírt értette alatta. Ezt tölti meg Pál új, teológiai tartalommal, amikor a minden¬ség Királyának örömhírét hirdeti hallgatósága számára. Ugyanakkor, mivel itt megkérdőjelezhetetlen, hogy egy pogány kifejezés „újrahasznosításáról” van szó az apostol részéről, szerzőnk – mivel ez a koncepciójába nem illik bele (lásd lentebb) – közli: „Nem az számít, honnan érkezik egy elképzelés, sokkal inkább az, hová tart” (48. o.).
Nagyon értékes a következő néhány oldal az olvasó számára, ahol Wright Jézus életének Pál szerinti négy evangéliumáról ír, amelyek nyilván egy-egy szegmensét emelik ki ennek a komplex üzenetnek, amelyek egymással összefonód¬nak. A négy evangélium a következő: A megfeszített Jézus; A feltámadt Jézus; Jézus király; Jézus, az Úr. A fejezetet egy rövid összefoglalás zárja (67–69. o.).
„Pál és Jézus” a következő fejezet címe (70–84. o.). A fejezet célját maga a szerző foglalja össze egy mondatban: „…azt szeretném bizonyítani, hogy Pál hitt Jézus isteni eredetében, ezzel azonban – a tudósok és laikusok körében elterjedt vélekedéssel ellentétben – egy pillanatra sem adta fel a zsidó monoteizmus alapvetését” (70. o.). Ezt követően röviden összefoglalja Wright, milyen volt a zsidó monoteizmus az 1. században. Véleménye szerint a zsidó monoteizmus általánosan elfogadott alapvetése volt a feltámadás gondolata, ami alapján a szerző a szadduceusokat (vö. ApCsel 23,8) nyilván nem tekinti igazi zsidóknak (?) monoteistáknak (?), vagy ismét egy koncepció alapján írja le a korabeli zsidó monoteizmust? A zsidó monoteizmussal szemben a császárkultusz áll Wright szerint. A császárkultusz – noha abban nem lehetünk biztosak, hogy már Pál korában annyira erőteljes lett volna, hogy ez problémát okozott volna zsidóknak és keresztyéneknek – a politeizmus része volt. Ezen belül nem számított azonban rendkívülinek. Éppen ezért a monoteizmussal szemben megítélésünk szerint alapvetően a politeizmus és nem a csá¬szárkultusz állt.
Ismét határozottan jó a „Jézus helye Pál monoteizmusában” című alfejezet (72–81. o.), ahogyan az ezt követő, Szentlélekről szóló fejtegetés (81–84. o.) is hasznos olvasmány. A 81. oldalon nem igazán értelmezhető a Gal 4,1–7-re mint Izrael rabszolgaságának megszűnésére és szabadulása történetére utalás.
Az 5. (85–105. o.) és a 6. (106–124. o.) fejezetek Pál tanításának két irányát mutatják be. Az apostol evangéliuma nem csupán a pogányoknak, hanem Izráelnek is örömhír volt. Mindkettőre jellemző, hogy konfrontációnak tekinthető a hallgatóság saját kultúrájával, meggyőződésével (87., 89. o.) szemben. A pogányok felé való nyitáshoz pedig ószövetségi alapot – állapítja meg Wright – azok a próféciák adnak, amelyek a pogányok végidőkbéli egy, igaz Istenhez való csatlakozásáról szólnak (90k o.).
Wright egyik számunkra leginkább vitatható állítása:

Nem kellett a zsidó üzenetet pogány üzenetté átformálnia – ez a régi feltételezés máig dominál a Pál-kutatásban, bármennyire is félrevezető és történelmietlen –, hiszen így pogány hallgatói nem értették volna. A pogányoknak éppen a zsidó üzenetre volt szükségük, vagy még inkább: a Jézusban mint Messiásban beteljesedett zsidó üzenetre (91. o.).

Miközben abban igaza van a szerzőnek, hogy Pál a pogányokat alapvetően az Ószövetség üzenetével szólítja meg, aközben az a merev elzárkózás, ami szerinte Pál jellemzője volt a pogány kultúrával szemben, véleményünk szerint nem tartható. Hiszen ha csak pusztán a zsidóság üzenetét átadva ilyen sikeres lehetett az ember, akkor hol maradt a siker a zsidó(keresztyén) misszionáriusoknál? Vagy csupán annak lett volna köszönhető Pál sikere, hogy „nem úgy vitatkozott a pogánysággal, ahogyan más, nem keresztyén zsidók tették. Amit állított, az a pogányság kritikája mellett a judaizmus kritikáját is magában hordozta” (92. o.). Akkor tehát a többiek sikertelensége az önkritika hiányának tudható be? Egyáltalán van összehasonlítási alapunk ezt kijelenteni? Munkálkodtak ebben az időben sikertelen vagy kevésbé sikeres zsidó misszionáriusok? Vagy Qumránban nem gyakoroltak önkritikát? Ismét egy olyan kijelentés, amely tisztán prekoncepció. Ugyanakkor azzal teljes mértékben egyetérthetünk, hogy Pál a zsidósággal szemben megfogalmazott kritikáját nem kívülről gyakorolta (92–95. o.), hiszen attól, hogy az apostol alapvetően a pogányokat érte el üzenetével, soha nem mondott le arról, hogy ez az üzenet Izráelnek is szól!
Visszatérve a pogányokhoz, a szerző frappáns címmel illeti a következő alfejezetet „A kihívás: valóság és paródia” (95–103. o.). Ezzel az alfejezettel az lehet az alapvető problémája az olvasónak, hogy miközben korábban hangsúlyozza a szerző a pogányság sokszínűségét, itt úgy beszél a pogányokról, mint egységes csoportról, akiket teljesen megdöbbentett Pál gondolkodása, amely „– legalábbis Pál nézőpontjából nézve – a pogányság puszta paródiája volt” (95. o.). Majd olyan alapvető témákkal foglalkozik Wright, mint Isten és teremtés; kultusz és vallás; hatalom és birodalom; igaz emberség; a világ igaz története, majd végül filozófia és metafizika. Látva ezeket a kérdésfelvetéseket, egyértelműen kijelenthető, hogy ezekkel a témákkal minden magára valamit is adó filozófiai iskola foglalkozott, és egészen eltérő álláspontokat fogalmazott meg. Azt nyilván nem tudhatjuk, mennyire voltak iskolázottak a pogány filozófiákban Pál első hallgatói, de az egyértelműen állítható, hogy a pogány emberek gondolkodását befolyásolta a populáris filozófia. Vagyis ezekről a kérdésekről a városi polgároknak volt valamiféle véleménye, amit hoztak magukkal és amivel az apostolnak is számolnia kellett.
Az „Örömhír Izráel számára” fejezetben arról olvashatunk, hogy azok a zsidók, akik ismerték a Septuagintát, Pál kifejezései alatt ugyanazt értették, mint az apostol. Ugyanazt gondolták, amikor kimondták görögül a szövetség, bíróság, igazság fogalmakat. Ez utóbbit részletes vizsgálat alá vonja Wright, felmutatva a teológia történetében felmerült variációit az igazság értelmezésének, ami előtt értetlenül áll a szerző: „Annak ellenére, hogy a fogalom háttere teljesen nyilvánvaló a judaizmuson belül, Pál sok magyarázója mégis azt feltételezi, hogy az apostol valami egészen mást értett alatta” (111. o.). A fontosabb páli szövegek áttekintése után Wright konklúziója: Isten szövetségi hűsége a kulcs, ennek kontextusában kell érteni igazságát, ha pedig így teszünk, akkor az igazság és a szeretet nem játszható ki egymás ellen. „Isten igazsága nem más, mint cselekvő szeretete, amely által jóváteszi a szenvedő világ bűneit azáltal, hogy magára veszi ennek súlyát” (123. o.).
Ennél a fejezetnél megint csak beleütközünk egy markáns problémába. Wright véleménye szerint Pál olyan kifejezéseket használ tehát, amelyek egyértelműek voltak a Septuagintát olvasó zsidóság számára, ahogyan az igazság kapcsán megfogalmazza: „A zsidó kontextus olyan erősen támogatja ezt az értelmezést, hogy Pálnak sokkal világosabb érveket kellett volna felhoznia, ha más jelentést akart volna behozni…” (114. o.). Ha ez igaz, akkor meglephet bennünket, hogy ekkora értetlenséggel találkoznak Pál teológiai fejtegetései a zsidóság körében. Azon viszont nem lepődhetünk meg, hogy Pál olvasói nem értették mindezt, hiszen többségében pogánykeresztyének voltak, akik soha életükben nem olvasták a Septuagintát. Akkor ennek ellenére hogyan működhetett és érhetett el akkora sikereket az apostol missziója a pogányok körében? Illetve miért nem kellett kibontani evangéliuma kulcsfogalmait?
Erre több válasz is adható:
1. óriási szerencséje volt, mert tudatlanul is éppen ugyanazt értették az apostol által használt fogalmak alatt a pogányok, mint az általuk nem ismert Septuaginta;
2. nem azt értették alatta, amit Pál és a zsidók, ez esetben viszont nem az a keresztyénség született így meg, amit az apostol akart, hanem egy torzó;
3. a Szentlélek kiegyenlítette ezeket a tudás- és nézőpontbéli különbségeket.

Ezen verziók közül talán a harmadik tűnik a legelfogadhatóbbnak, viszont akkor további kérdés a könyv szerzője felé: ha ez így van, akkor miért arról szól az egész könyv, hogy Pált kétezer évig félreértették? Nem lenne sokkal kézenfekvőbb azt feltételezni, hogy miközben Pál ízig-vérig zsidó gondolkodó volt, olyan kifejezéseket használt, amelyeket pogány olvasói saját kul¬túrájukból ismertek, és ezt az ismeretet kiegészítve vagy teljesen átalakítva fogalmazta meg Krisztus evangéliumát a számukra? Vagyis az apostol két világ polgáraként válhatott sikeressé és tette mindenki számára érthetővé az üzenetét.
A megigazulás – Wright véleménye szerint – nem középpontja az apostol teológiájának, „mivel ott Jézus személye áll, illetve az ő királyságáról szóló örömhír meghirdetése” (126. o.). Ennek ellenére egy fejezetet szán a kérdésnek: „Megigazulás és az egyház” (125–148. o.). A szerző úgy véli, hogy az ember úgy kerül kapcsolatba az élő Istennel, ha hallja az evangéliumot, amelyen keresztül Isten átformálja az ember szívét, aminek a következménye a hit, majd a keresztség, amely által csatlakozik a keresztyén közösséghez (129. o.). Ez a sor teljes és tökéletesen elfogadható. A kérdés azonban továbbra is az, hogy mit takar pontosan az ember szívének átformálása? Alig lejjebb így fogalmaz a Római levél kapcsán: „Az apostol valóban azt a témát fejtegeti, amit az egyház később »megigazulásnak« nevezett, de minderre nem a »megigazulás« nyelvezetét használja” (uo.). Ha pedig most az olvasó kicsit tanácstalanul vakarja fejét, az nem lehet véletlen. A szerző leszögezi, hogy a megigazításról szóló részek nyelvezete alapvetően szövetségi, bírósági és eszkatológiai (129k o.). A következő oldalakon ezeket a jellegzetességeket fejti ki.
Elsőként a megigazulás gondolatának zsidó kontextusát kívánja felmutatni Wright. Amikor arról olvasunk, hogy az egykori Saul úgy gondolta, Isten akarata megszabadítani Izráelt, de a szövetség célja nem csupán Izráel kiválasztása, hanem így akart megoldást adni a bűnre és szabadulást hozni az egész világnak, akkor óhatatlanul eszünkbe jutnak a korábbi fejezetek a „szélsőjobbos” Saulról. Vajon a szerző által megrajzolt Saul-képbe mennyire illik bele ez a gondolkodás, illetve fordítva, mennyire illik bele ebbe a képbe a „szélsőjobbos” Saul? Azt még csak-csak el tudjuk képzelni, hogy az Izráel megszabadításán munkálkodó Istennek Saul a keresztyéneket üldözve akart hathatósan besegíteni, felgyorsítani a folyamatokat, de hogy mindeközben arra gondolt volna, hogy ezáltal majd a rómaiak is üdvözülnek…? Wright nem érzékeli ezt az ellentmondást, és lehet, hogy részünkről is csak szőrszálhasogatás. Eredményét így összegzi: „A »megigazulás« az 1. században nem azt a módot jelentette, ahogyan az ember kapcsolatba léphet Istennel, hanem annak az eszkatológiai meghatározására vonatkozott, hogy Isten – mind a jelenben, mind a jövőben – kit tekint valójában népe tagjának. Sanders meg-fogalmazásával élve nem a »bejutásról«, sőt nem is a »bennmaradásról« van szó, hanem arról: »miről tudod megmondani, hogy ki van benn«” (132. o.).
Ez tehát az a háttér, amiből meg kell értenünk Pál teológiáját. Megvizsgálva az apostol leveleit – feltűnően kihagyja a Római levél tárgyalásánál a Róm 8,28–30-at, miközben a Róm 8,18–27-et és a 31–39-et tárgyalja – jut el arra a következtetésre, aminek összefoglalását a 146. és további oldalak tárják elénk négy pontban.
1. A megigazulás nem más, mint a szövetségi státusz meghirdetése az utolsó napon: Isten megmutatja, hogy hűséges népe járt a helyes úton.
2. A megigazulás olyan, mint a felmentő ítélet a bíróságon.
3. Az ítélet az idők végeztével lesz kihirdetve, de az ítélet már megelőlegezve a jelenben is érvényesül.
4. Mindenki, aki hisz Jézus Krisztus evangéliumában, már most Ábrahám igazi családjának tagjává vált és bűnbocsánatban részesült.

Ezzel a folyamattal akár egyet is érthetnénk, bár azt érdekes lenne tudni, hogy az ember hite vajon honnan származik, hiszen „a »megigazulás« azt hangsúlyozza, hogy mindazok, akikben megvan ez a hit, ennek a családnak a teljes jogú tagjai, mégpedig kizárólag a hit, és semmi más alapján” (148. o.).
Az így hitben megújított emberről szól a következő fejezet (149–166. o.), akinek az első ismérve Isten tisztelete. Ez pedig csak Krisztusban lehetséges, mivel a „Krisztusban nem hívő judaizmus sem más, mint kompromisszum a pogánysággal. A Tórához való ragaszkodás módja, ahogyan Pál ellenfelei hirdetik, nem jobb, mint a pogány bálványimádás” (152. o.). A második, hogy a megújult ember célja a feltámadás. Már „nem a pogányság az igazi ellenség, hanem a bűn és a halál, amelyeket Isten ennek a drámának az utolsó nagy felvonásában megsemmisít” (156. o.). A harmadik a szentség mint a megújult emberlét átalakulása, és ami mindenkit jellemez, aki Krisztusban újjá lett. Mindezt pedig a szeretet képes összetartani, és a megújult ember a misszióban fordul a környezete felé.
A könyv utolsó előtti fejezete valójában az utolsó fejezet, hiszen a 10. fejezetről már az előszóban megtudjuk, hogy egy, a könyv befejezése után hozzákapcsolt polémia A. N. Wilson könyvére reflektálva, amelyben az újságíró azt a sokszor felmerülő kérdést tárgyalja, hogy vajon a keresztyénséget nem Pál hozta-e létre, aki teljesen félreértelmezte Jézus tanítását. Az utolsó fejezet tehát Pál evangéliumát tárgyalja egykor és ma (167–184 o.). Ennek a fejezetnek az lenne a célja, hogy továbbgondolásra sarkallja az olvasót, de csupán általános témafelvetéseket és aktualizálást találunk benne.
Összességében elmondhatjuk Tom Wright könyvéről, hogy alapvetően egy prekoncepció szolgálatába állítja Pál ábrázolását, ezzel pedig egy torz képet rajzol az apostolról. Miközben számos gondolatával egyet tudunk érteni, a könyv maga nem Pál evangéliumáról szól, hanem Wright evangéliumát tartjuk a kezünkben. A könyv végére érve az emberben joggal merülhet fel a kérdés: miért kellett ezt az 1997-ben (!) megjelent könyvet kiadni? Ha egyébként dúskálnánk a jobbnál jobb teológiai művekben Pálról, akkor mindezt könnyebb lenne elfogadnunk, hiszen egyfajta álláspontként ez is színesítené a palettát, de sajnos ennél sokkal rosszabb a helyzet. Inkább egy olyan Pálról szóló írásnak kellett volna publicitást biztosítani, amelyik kiegyensúlyozottabb, tárgyilagosabb és kevésbé prekoncepciózus módon tárgyalja az apostol életművét.

Kókai Nagy Viktor

Nyomtatásban megjelent a Collegium Doctorum – A Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiumának periodikája 2018/2. (14. évfolyam) számában.

Kevesebb


Az én evangéliumom szerint. Mit mondott Pál apostol valójában?


Tom Wright (vagy ismertebb nevén: N. T. Wright) először 1997-ben megjelenő klasszikusát 2018 óta vehetik magyar nyelven is kézbe az olvasók. A könyv alapját a szerző előadás-sorozatokra írt tanulmányai képzik, azok közreadásával tulajdonképpen helyzetjelentést kívánt adni arról, éppen hol járt a Pál-kutatásban.

Bővebben

Művében a Pállal – származásával, gondolatiságával, tanításának lényegével – kapcsolatos tudományos diskurzusba kapcsolódik be. Pál számos róla megjelent szakmunka meg nem értett szereplőjeként áll előttünk Wright szerint. Személyének, saját zsidó kontextusának meg nem értettsége pedig szükségszerűen üzenetét is jellemzi, az általa használt fogalmak is gyakran esnek áldozatául félremagyarázásnak. Tom Wright arra vállalkozik – véleményem szerint sikerrel –, hogy eltávolítsa az útból az azokat akadályokat, amelyek évtizedek, sőt, évszázad k óta rossz irányba terelik a Pállal és üzenetével közelebbről megismerkedni vágyókat.
A 20. századi szerzők Pálnak többféle profilt is rajzoltak, Wright elsősorban azoknak a munkásságát emeli ki és ismereti röviden az első fejezetben, akiknek az öröksége évtizedekre meghatározta a Pálról való gondolkodás irányát. Közülük Albert Schweitzer hagyatékaként említ négy témakört, amelyek a páli profil megrajzolásának vázát azóta is képezik: történelem, teológia, exegézis és alkalmazás. Az eltérő álláspontok ismertetése közben a szemfüles olvasó már rájöhet a könyv megírásának céljára, amelyet a szerző így határoz meg: „elhatárolódni a Pált félreértő interpretációktól, hogy megértsük: Pál hogyan szeretné, ha őt értelmeznénk” (26.).

Wright célja tehát az, ami a könyv alcímében így került megfogalmazásra: mit mondott az apostol valójában? Ez a kérdésfelvetés teszi szükségessé a Pál által használt fogalmak tisztázását, azonban az alapos exegetikai vizsgálat is vezethet zsákutcába, ha azokhoz nem Pál kontextusa felől közelítünk, figyelmeztet Wright.

Először a tarzuszi Saulra és a megtért Pálra vetnünk egy közelebbi pillantást. Sokkal kevésbé különböznek egymástól, mint gondolnánk, világít rá Wright. Saul a legszigorúbb Sammaj-követő farizeusa kora zsidó közösségének, akit az Isten és a Tóra iránti, bármire (akár erőszakra is) kész buzgóság jellemez. Ez az elvakultság indítja őt arra, hogy a damaszkuszi zsinagógákat „megtisztítsa” a keresztyénektől, akiknek Ura váratlanul megjelenik szemei előtt az oda vezető úton, hogy Saul megtapasztalja: Jézus valóban feltámadt a halottak közül. Saul felismeri, hogy „az egy, igaz Isten azt cselekedte meg a názáreti Jézussal az idők középpontjában, amiről ő úgy vélte, hogy majd csak az idők végén fog Izráellel megtörténni” (40.) – ezzel az eljövendő új világ képviselőjévé lesz. A judaizmust azonban új elhívása ellenére sem hagyja hátra, buzgósága is a régi marad, csupán új formát és tartalmat nyer: a pogányok közé kell elvinnie a Jézus feltámadásáról szóló örömhírt. De mi is ez az „örömhír”?

Az „evangélium” fogalmának tisztázását Pál korának mindkét lehetséges értelmezési háttéren elvégzi Wright: a zsidó Ószövetség prófétai ígéreteinek fényében az „örömhír” az az üzenet, amely szerint elközelített a fogságból való, régóta várt szabadulás, de a pogány görög–római világ hívószava is, ahol egy nagy győzelem vagy egy uralkodó születésének, illetve trónra lépésének híre, amely békét és új kezdetet jelent a világ számára. A két jelentés nem kijátszandó egymás ellen Wright érvelése szerint, ugyanis „minél inkább zsidónak tekintjük Pál ’evangéliumát’, annál erőteljesebben lép fel a császári kultusz – sőt, bármilyen ’vallásos’ vagy ’világi’ pogányság – követeléseivel szemben” (49.). Az evangélium Pál számára maga a megfeszített és feltámadt Jézus, aki király és Úr az egész világ felett – ez a négy elem alkotja az apostol evangéliumnarratíváját, számára ugyanis az evangélium hirdetése Jézus hirdetésével egyenlő, az evangélium így valóban egy királyi győzelem bejelentése, mégpedig a bűn és a halál felett.

A szerző, fenntartva eddigi érvelését, miszerint Pál megtérése után is a zsidó monoteizmus hű követője maradt, külön fejezetben vezeti végig olvasóit a Szentháromság „születésének” folyamatán Pál gondolkodásában.

Elhívásának az evangélium hirdetésén túl volt még egy sajátossága: a pogányok felé fordította az apostolt. Wright álláspontja szerint Pálnak nem kisebb volt a feladata a rá bízott üzenettel – amelynek alapja egy zsidó világnézet, központjában Jézussal –, mint a pogánysággal való konfrontáció. Ebben a fejezetben a szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy kik is ezek a pogányok, és hogyan alakította úgy az apostol az üzenetét, hogy hatással tudjon lenni rájuk, lelkiismeretükre, világnézetükre. Sok más Pál-kutatóval ellentétben ő nem a páli teológia gyökereit kutatja, hanem a páli teológia célját, amely teológiának a mozgatórugója nem a zsidóságtól való elszakadás igénye, hanem ugyanannyira a velük való konfrontáció is. Wright Pál missziói igehirdetéséit vizsgálva megállapítja, hogy azokban egyrészt a polemikus hangvétel játszik alapvető szerepet, Pál ugyanis olyan egész valóságot átható igazságot hirdetett, amellyel szemben a pogányság valóságról alkotott elképzelései „puszta paródiának” (9.o.) hatnak. Másrészt a zsidóság belülről induló kritikája jellemezte igehirdetéseit. A szerző ezen a ponton fontosnak látja felhívni olvasói figyelmét egy újfajta pogányság születésének tényére, példaként állítva elénk a pogányokért buzgólkodó szeretett apostolát – az ő példája nyomán nekünk is újra fel kell fedeznünk, hogyan lehet örömhír az evangélium a pogány világ számára.

Nagy jelentőségű helyet foglal el a könyvben, az „Isten igazsága” kifejezés értelmezése, Wright szerint ugyanis ez határozza meg, hogyan olvassuk Pál központi jelentőségű szövegeit, mint a Filippi, a Korinthusiakhoz írt második, valamint a Rómaiakhoz írt levelet. Ezeket ismertetve és röviden elemezve Wright saját javaslatot tesz az „Isten igazságának” értelmezésére. Szerinte azt Isten szövetségi hűségének kontextusában kell értelmezni, mert csak akkor adódik magától értetődőn az a szó, amely Pál számára tökéletesen leírta a Jézus Krisztusban a Szentlélek által megismert Istent (Róm 5,6–11; 8,31–39): Jézus keresztje mutatta meg igazán Isten szeretetét. Wright értelmezésében Isten igazsága nem más, mint cselekvő szeretete, amely által jóváteszi a szenvedő világ bűneit azáltal, hogy magára veszi ezek súlyát (123.). A legnagyszerűbb páli levélnek a Római levelet tartja, amelyben a szeretet teológiája kerül kifejtésre, s nem jogi vagy bírósági teológia.

Mire gondol Pál valójában, amikor a „megigazulás” nyelvezetét használja, és hogyan kapcsolódik ez az általa hirdetett evangéliumhoz? A hetedik fejezetben a szerző először bemutatja a Pálnál megjelenő szóhasználat jellegzetességeit, majd általa helyesnek vélt sorrendben teszi vizsgálódás tárgyává leveleit (Gal, 1–2Kor, Fil, Róm), mely alapján megállapítja, hogy a páli szóhasználatban a megigazulás a szövetségi státusz meghirdetése az utolsó napon, amikor is az érintettek a felmentő ítélet alapján az „igazság” státuszával ruháztatnak fel. Ez az ítélet majd az idők végén lesz kihirdetve, Jézus által azonban Isten már megelőlegezte, így a jelenben is érvényesül (az utolsó napok eseményei már Jézus halálból való feltámadásával megjelentek – ez a páli teológia kiindulópontja). Végül pedig mindenki, aki hisz Jézus Krisztus evangéliumában, Ábrahám igazi családjának tagjaként már bűnbocsánatban részesült. Az „evangélium” Jézus uralmának bejelentése, amely olyan hatalommal bír, hogy embereket hív Ábrahám családjába, amelyet Jézus Krisztus határoz meg, és kizárólag a benne való hit jellemez. A „megigazulás” azt hangsúlyozza, hogy mindazok, akikben megvan ez a hit, ennek a családnak teljes jogú tagjai, mégpedig kizárólag a hit, és semmi más alapján.

Milyen hatással van ez a tanítás az ember konkrét életére? Wright először Pál kortársai, majd a mai ember nézőpontjából válaszolja meg ezt a kérdést. A nyolcadik fejezetben elénk tárja Pál összetett vízióját az Isten által megújított emberről. Pál azt hirdette, mit jelent szerinte igaz módon embernek lenni, és ez alapján olyan életformára buzdította a megtérteket, amely szerinte az egyedüli emberhez méltó életforma. Meghatározta a megújult emberlét központját, célját, átalakulásának formáját, összetartó erejét és buzgóságát. Az igaz emberséghez vezető út az igaz istentisztelet, így a megújult emberlét központja nem lehet más, mint Isten tisztelete, célja szerint pedig a feltámadásra néz előre. E kettő – a „már igen, még nem” feszültsége – között kell átalakulnia az embernek, hogy egyre jobban a szentség jellemezze mindazokat,  akiknek az élete Jézus Krisztusban újjá lett. (Wright egyes magyarázók állításával vitatkozva ezen a ponton tisztázó megjegyzést tesz, mely szerint nem azt állítja, hogy a keresztyének képesek lesznek egy állandó, egészen szent életvitel folytatására, s ezt Pál sem gondolta így.) A megújult emberlét legfontosabb tulajdonsága a szeretet (agapé); a szeretetközösség puszta léte lesz a bizonyítéka annak, hogy valahol Isten Lelke munkálkodik (Kol 1,8). Ez a közösség fog Pál szerint az egy, igaz Isten tisztelete által az egész világ fölött uralomra jutni, az egyház misszióját végezve meghirdetni Isten királyi uralmát az egész világnak.

„Ha Jézus nem mindenek ura, akkor egyáltalán nem is Úr.” (170.) – idézi Wright kortársai és mindenkori olvasói számára jelzésül a kilencedik fejezetben: Jézus uralmának az egész világra igénye van, de az egész világ velünk, az egyház tagjaival kezdődik, tehát először nekünk, mindenkori keresztyéneknek és egyháztagoknak kell megmutatni, hogy más módon is lehet embernek lenni. Mit jelent az ma, hogy az „evangélium” vezet el a „megigazuláshoz”, és milyen konkrét jelei vannak annak, hogy egy közösség ezen tanítások alapján él? Először is az evangélium közösséget teremt, nem individuális keresztyéneket hoz létre, a megigazulás pedig ezt a közösséget tartja fent. Továbbá a megigazulás ökumenikus tanítás, mivel kijelenti, hogy mindenki, aki hisz Jézusban, egy családhoz és asztalközösséghez tartozik (Wright érvelése szerint az úrvacsorai közösségben való részvételnek sem lehet előfeltétele a megigazulástanban való egyetértés). R. Hooker anglikán teológus gondolatát úgy idézi, mint amely fordulópontot jelentett számára a megigazulás megértésében: „Nem úgy igazulunk meg hit által, hogy hiszünk a hit általi megigazulásban.” (177.) Tehát a hit általi megigazuláshoz Jézusban és az ő feltámadásában kell hinni. Sokan úgy vannak „önkéntelenül” megigazult állapotban ezek alapján, írja Wright, hogy ennek nincsenek is tudatában.

Végezetül A. N. Wilson Pál-portréját igazítja ki Wright, aki Pálról írt könyvének (Paul: The Mind of the Apostle) végkövetkeztetésében arra jut, az apostol volt a keresztyénség megalapítója. Wright alapos részletességgel bocsátkozik vitába a Wilson-féle tételekkel, majd előhívva a korábbi gondolatokat Pálról és Jézusról, még utoljára tisztázza szerepeiket. Sem Jézus, sem Pál nem hirdetett időtlen teológiai-etikai rendszert. Mindketten úgy gondoltak magukra, mint akik eszközök Izráel Istene kezében, szereplői egy nagyobb drámának, hogy Isten távlati céljai megvalósulhassanak. Wright szavaival:

„[Jézus és Pál] saját idejükben, saját feladataikat ellátva cselekedtek –, ahol egyikük volt a fókusz, a másik a mutató – az egy, élő és igaz Isten cselekedett általuk, egyszer s mindenkorra megszabadította Izráelt és a világot, megalapította szereteten alapuló országát, amely által a világ a bűn és a halál hosszú teléből kiszabadulva megízlelhette az eljövendő világ gyümölcseit.” (203.)

Számunkra, akik a köztes időben élünk, Tom Wright könyve új, letisztázott ismeretek könnyen érthető forrása lehet Pálról és az általa hirdetett evangéliumról. Klasszikusként nem hiányozhat a tudományok emberének könyvespolcáról, de akár egy gyülekezeti tag éjjeli szekrényéről sem. A szerző kérdésfeltevései nem öncélúak, nem is kizárólag tudományos jellegűek – általuk minket, mindenkori olvasókat arra hív, hogy kapcsolódjunk be egy közös gondolkodásba, Pál példáján eligazodva ne féljünk a saját korunk kihívásaival se szembenézni, de a legfontosabb: mindig tudjuk, kiben és kinek hiszünk (2Tim 1,12).

Muza Blanka

Az eredeti írás a Collegium Doctorum – Magyar református teológia folyóirat 2021/1. (17. évfolyam) számában jelent meg.

Kevesebb

Academic

NOTE! This site uses cookies and similar technologies.

If you not change browser settings, you agree to it. Learn more

I understand

Cookies are small text files that can be used by websites to make a user's experience more efficient.

The law states that we can store cookies on your device if they are strictly necessary for the operation of this site. For all other types of cookies we need your permission.

This site uses different types of cookies. Some cookies are placed by third party services that appear on our pages.

Go to top

John Calvin Publishing House of the Reformed Church in Hungary