„Elővette egy mélyhűtőből, vesetálban feküdt, és rá volt írva, hogy lány, 500 gramm…” - 25 éves a KIMM Ráckeresztúri Drogterápiás Ottona. Ebből az alkalomból jelent meg a Történeteink című, 25 egykori drogfüggő rövidebb-hosszabb vallomását tartalmazó csokor.

„Amikor beléptem az otthonba nem arra számítottam, ami fogadott. Megláttam, hogy itt ugyanolyan emberek vannak, mint én. Feltűnt az emberek kedvessége, mert a kinti agresszív életemben ilyen nem létezett. Volt egy érzés, ami nagyon sokszor elfogott, de nem tudtam mi az. Ez a szeretet volt.” (Frodi)

Drogosnak lenni, majd a drogról lejönni és folytatni az addigra káoszba fulladt, kudarcokkal, ön- és környezetrombolással teli életet hatalmas küzdelem. A kihívás nehézsége pont abban áll, hogy a rendkívül erős szenvedélybetegséggel küzdő dzsankinak el kell jutnia arra a pontra, ahonnan úgy érzi, nincs már tovább. Mindennek szükségszerűen magányos döntésnek kell lennie, ugyanis itt már nem elég az aggódó cimborák, és az esetenként – jogosan – tőlük elfordult családtagok unszolása a rehabilitáció irányába. Egy függő döntést hoz minden lövéssel, szippantással és beállással – az általa választott árnyékvilág ugyanis sokáig képes arra, hogy egy másik perspektívát mutatva eltávolítsa a szeren rajtamaradt embert a valódi élettől, ahonnan menekült és menekül folyamatosan.

A Ráckeresztúri Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió kapuit átlépő, majd onnan – remélhetőleg -gyógyultan távozó egykori szenvedélybetegek küzdelme nem ér véget az anyaölhöz hasonlatos közösség elhagyásával, s talán a harc lényege pont itt kezdődik. Úgy kell ugyanis élniük addigra átértékelt életüket, ahogy azelőtt nem tudták és nem is akarták elképzelni. Csakhogy azóta döntöttek. Jól.

Nem egyszerű képlet

A Szűcs Teri szerkesztette Történeteink 25 elbeszélőt állít az olvasó elé. Huszonöt fiatalt, akik ugyan élhettek volna másként, nem így tették. Ők fölvállalják betegségüket, bűneiket és egykori érzéseiket azért, hogy életükkel és küzdelmeikkel szembesítve másokat is segítsenek. A könyv fülszövegén is olvasató az ajánlás, miszerint az Istenhez vezető utat megtaláló valaha volt dzsankik tragédiái és nyomorúsága tanulságként, példaként szolgálhat ma is aktív, szerfogyasztó társaiknak, és a környezetük olyan szereplőinek, akik talán közvetlenül nem, de közvetetten nagyon is súlyosan kaptak azokból a megrázkódtatásokból, amiket fiuk/lányuk/szerelmük életviteléből adódóan viselniük kellett. Nekik tehát kötelező olvasmány a Történeteink, de minden érdeklődőnek csak pluszt adhat a könyvecske, melyben az őszinteség néhol arcul üt, ám hozzásegít ahhoz, hogy meglássuk az embert a drog mögött.

Hőseink könnyedén beszélnek aktív éveikről, s monológjaikból (melyek között van egyébként a rehabilitáción szükséges fázisváltási kérelem mellett terápiazáró önértékelés is) kiderül, nagy részük hátrányos helyzetű, szegény, elvált szülők gyermeke, aki már kiskorában rálátott az élet sötétebbik oldalára, s választott. Van azonban olyan vallomás is, mely aggasztó lehet egy jól szituált, kielégítő keresetű számára – ugyanis a sztereotípiákkal ellentétben, nem csak az utcán csavargó „kulcsosgyerekekből” lesznek csúnya drogosok, akik, ha kell, mindenre készek az aznapi lövésért.

Ugyan minden út a gyógyulással és Isten meglelésével végződik, a Történeteink mégsem negédes és szájbarágós könyv a hitről és a gyógyulásról, mert az itt bemutatott szenvedéstörténetek hétköznapivá teszik a szereplőket, s az olvasóhoz is közelebb hozzák a sokszor hamis klisékből felépített „sikátorban bújkáló, pályaudvaron kéregető” dzsankik külsőségeken túli oldalát.
 
Alice, ez már nem csodaország!

A gödör mélyére kerültek nem csak saját életükkel játszanak választott életvitelük során. A kezdeti – haverokkal eltolt – spanglikat (ugyan nem szükségszerűen, de) fölváltják a tabletták, porok és egyéb szerek, egészen addig, míg a túlélésért folyó küzdelem egyetlen céljává válik az anyag. Ekkora a függő egészségesnek mondható kapcsolatai elsorvadnak, a régi haverok eltűnnek, és megmaradnak a sötét démonok, meg a szélmalomharc. Az arcokról leolvad a mosoly, a túlélés vegetálásba fordul, s a választott „alternatív valóság” kimutatja foga fehérjét – tragédiák detonátorát beindítva.

„Az anyag azonban fontosabb volt. „Majd holnap beszélünk”, mondtam, és ő hazaindult az új feleségével, én pedig cuccozni. Hazafelé mindketten karamboloztak és az életüket vesztették.” (Gábor)

„Egy alkalommal aztán az egyik srác nagyon határozottan rám szólt, hogy szívjak már én is, vagy menjek el. (…) Rosszul döntöttem.” (Dodi)

„Drogot árultam, hogy fedezni tudjam a saját napi szükségletemet. Anyám szemében láttam a fájdalmat, amikor a börtönben a beszélőn, az üvegfal mögött rám nézett. Nem mondta ki, de szerintem megbánta, hogy akkor, amikor apám döntés elé állította, engem választott.” (Dodi)
 
„Két abortuszom volt, a második egy 24. héten megszakított terhesség, amely során világra (vagyis „halálra”) kellett hoznom a magzatomat. Éjjel belopóztam a nővérszobába, és egy fiatal nővért spanglival „lefizetve” elértem, hogy megmutassa a halott magzatot. Elővette egy mélyhűtőből, vesetálban feküdt, és rá volt írva, hogy lány, 500 gramm…” (Tímea)

„A Nyírő Kórázban érett meg bennem, hogy változtatni akarok. Három hét után a kórház vécéjében beleszívtam egy füves cigibe, és akkor mondtam azt, hogy elég, ez nekem nem kell. Odamentem az orvoshoz, és elmondtam, hogy szívtam, de nem kell. Segítsen.” (Gyuri)

A gödör mélyére jutók fizikai- és mentális leépülésének tehát kulcsszereplője a drog, ám a szer által életre keltett, hatalmas erejű vasmarok csak azokat szorítja meg, akik elindulnak a leépülés lejtőjén. Nem mindenkiből lesz dzsanki ugyanis. A fű nem minden esetben kapudrog, és a hétköznapi szerhasználók nagy része – akármennyire is meglepő – nem tartozik olyan problémás esetek közé, akiket nap mint nap láthatunk a város eldugottabb pontjain. Mint ahogyan azt dr. Zacher Gábor is kiemeli Mindennapi Mérgeink című kötetben, a drog különösen azok számára tartogat nem kívánt, szörnyű jövőt, akik benne találják meg a kulcsot, valami elérhetetlen eufóriához, egyféle instant boldogsághoz. Csak ez az út nem Csodaországba vezet, hanem egy sokkal sötétebb, mocskosabb lyukba.
 
„Tizennégy éves voltam, amikor elszívtam az első füves cigimet. Az volt az a pont, amikor úgy érzetem, megtaláltam azt, amit addig kerestem.”(Zsolt)

„Leültem a peronon egy padra és néztem sorban a metrókat (…). Ki is számoltam. Két lépés, a harmadikra elrugaszkodom és vége. (…) Elkezdtem zokogni, és arra gondoltam, hogy milyen ócska, gyáva alak vagyok, hogy még ezt sem tudom megtenni.” (Dodi)
 
Válaszút-Keresztúr-Isten

A mélypontról való fölemelkedés, a könyvben szereplők – s a sorsaikat olvasók – számára is csak nehezen elképzelhető, hosszú folyamat. Épp ezért különösen érdekes, hogyan birkóztak meg a fiatalok testi-lelki mérgeikkel, hogy a pótszerek helyét átadják Istennek, s vele éljenek tovább. Történetük megváltástörténet, hisz a kegyelem mindenkié, aki elfogadja az Úr útját. A rehabon gyógyuló és gyógyult egykori függők sikere több síkon is megmutatkozik, rendeződő családi életük mellett sokuk jelenleg is elszánt munkása a Missziónak, s ki így, ki úgy, céljaként tűzte ki, hogy segítsen azokon, akik a drogba menekültek. Feladatuk lehet hétköznapi segítség, tanítás, vagy az írással és drogprevencióval való foglalatoskodás (a Drognaplót jegyző Kubiszyn Viktor is itt gyógyult meg, az ő története is olvasható a könyvben), annyi azonban bizonyos, hogy segítségük nem mérhető emberi léptékkel azok számára, akiket esetleg ők húznak ki a feneketlennek tűnő csapda vonzásából.

Istennel való kapcsolatukról nagyon diszkréten, egyszerűen, s mégis szépen beszélnek, tanulságul szolgálva azoknak, akik a hitvesztettség idejében nem találják helyüket.
 
„Öt hónap után azt éreztem, valaminek történnie kell, éreztem is a gyomromban, hogy valami ki akar jönni belőlem. El is érkezett a nap. A csoportban harmadikként szólaltam fel és imádkoztam: „drága Istenem, most szabadíts meg!” Elkezdett folyni a könnyem, és az volt bennem, hogy én ezt nem akarom, mert ez így nem jó, de ugyanakkor akartam is. Sírtam, és a mellettem lévő srác mondta, hogy „Gyuri, most tértél meg”.” (Gyuri)

„(…) már annyira nem érdekelt semmi, hogy a kezemet sem töröltem meg, csöpögött belőle a vér, és úgy mentem az utcán, mikor az átkelőelyen megállított egy nő, akit soha nem láttam még előtte, és ezt mondta: „Fiatalember, most maga ki fog nevetni vagy hülyének néz, nem érdekel, én magával álmodtam, egy országúton állt és kiabált nekem, hogy segítség.” (Csaba)
 
„Esti csoportokon először nevettem magamban az áhítatokon – „ezek bolondok”, de senkit nem akartam megbántani, úgy voltam vele, hogy pár hét és én megyek. Ahogy egyre többet foglalkoztam magammal, rájöttem, hogy nem csak anyagoznom nem szabad, ha józan akarok lenni, hanem az egész életemet gyökeresen meg kell változtatnom, és ami még durvább, nekem is meg kell változnom.” (Puhi)

S lőn. Ők léptek, változtak és változnak a mai napig, ám ezzel együtt megtalálták az állandóságot, ami eddig hiányzott. A szilárd talapzatot, melyre lehet építeni, amiből lehet táplálkozni, s ahova mindig fordulni kell. A Történeteink huszonöt egykori dzsanki vallomáskötete, akik közt akad ex-politoxikomán, heroinista, alkoholista és szerencsejáték-függő is. Az ő életük sötét foltja immár nyilvános az olvasók előtt, akik számára ajándék és vigasz is lehet ez a könyv, amely megmutatja, hogy a legcsúfabb mocsárból is ki lehet mászni. Mert mindig van jobb, tisztább út.

Lukács Barbara
http://gepnarancs.hu